Amikor megérkeztek, Csilla és a barátja, Geoffrey Balme bemutatták a francia mesét az indonéz gyerekeknek, akik maguk dönthették el, milyen technikával keltik életre: a színházi előadás nyert. Ezt követően az indonéz gyerekek adtak egy mesét Csilláéknak, ezt szállították hát a következő országba, Ausztráliába, és az ottani kicsik puppet show-t, vagyis bábjátékot készítettek belőle. Majd ők küldtek egy mesét Új-Zélandra, az újabb helyszínre, ahol ismét a színház mellett voksoltak a gyerekek. Ezután Thaiföldre vittek Csilláék egy új-zélandi mesét, amelyet úgynevezett cut out stop motion segítségével, azaz papíranimációval hívtak életre. Majd az USA következett, ahol báb-árnyjáték lett a thai történetből. Kanadában megint csak színházzá varázsolták az amerikai mesét, és ezt követően tértek vissza Franciaországba, ahol az őket útnak indító nizzai gyerekek gyurma animációt készítettek a juharszirupról szóló kanadai történetből. Így formáltak hát láncot a különböző nemzetek meséi.
Hat-tizenkét éves gyerekeknek szólt a projekt, és a részvétel az egyes iskolák számára ingyenes volt, csak a mesék életre keltéséhez szükséges alapanyagokat kellett biztosítaniuk. Mivel Csilla tanárként végzett, és számos alkotótábort szervezett már, sőt, animációs stúdióban is dolgozott, az ő feladata volt a gyerekekkel való foglalkozás, Geoffrey pedig mindent dokumentált: fotózott, videózott, vágott. Az elkészült anyagokat aztán feltöltötték a blogjukra (surlaroutedesfables.fr), így a gyerekek is nyomon követhették saját meséjük vándorlását.
Geoffrey már régóta álmodozott egy világ körüli utazásról, és egy nap megkérdezte Csillát, hogy volna-e kedve vele tartani. „De hát én nem tudok csak úgy utazgatni felelte a lány , kellene hozzá valami projekt.” Mire a fiú így szólt: „Rendben, akkor találj egyet!” Csilla bezárkózott a szobájába, ám fél óra múlva már jött is ki: „Mehetünk, megvan!” Azért döntött a mese mellett, mert szerinte ez tükrözi a leginkább a népek lelkét, sajátos világát. Sokat elárul az adott ország kultúrájáról, szokásairól, hagyományairól, mindennapjairól. „Összekötő és közvetítő elem lehet mondja , s általa a gyerekek bepillanthatnak más emberek életébe.” Amikor Indonéziában bemutatták a holló és a róka történetét, vetítettek pár képet az állatokról. A kicsik hangos nevetésben törtek ki, egészen egyszerűen azért, mert sohasem láttak még vörös színű rókát. Jellemző az is, hogy a thaiföldi mese végén megjelent a király mint kulcsfigura, a konfliktus megoldója. Náluk ugyanis csaknem minden történet így végződik, hiszen a délkelet-ázsiai országban királyság van, s a király személye szent és sérthetetlen. „Azzal, hogy megjelenítettük a meséket, a gyerekek átélték a történeteket, és interaktívan ismerkedhettek meg más nemzetekkel” véli Csilla.
A lány interneten keresett iskolákat, amelyeknek e-mailben mutatta be a projektet, és megkérdezte, lenne-e kedvük részt venni benne. Ám az ázsiai országokkal kissé meggyűlt a baja, mert még telefonjuk sem volt, nemhogy internetük. Így Thaiföldön például egy ottani önkéntes szervezettel vette fel a kapcsolatot, hogy iskolát találjon. S végül egy félig Mianmarból menekült, félig thaiföldi származású tanulókból álló csoporttal foglalkoztak. Indonéziában egy Ursula nevű angol nő segített, aki minden évben meglátogat egy kis indonéz falut. Csilla őt a TripAdvisoron (egy internetes „utazós” oldalon) keresztül ismerte meg. „Elképesztő, hogy vannak ilyen emberek, akik önzetlenül, egyszerűen csak segítenek, pedig ha ez a nő elmenne mellettem az utcán, valószínűleg nem ismerném fel, hiszen sohasem találkoztunk” mondja. A projekt finanszírozására önkéntes egyesületet hoztak létre, így lehetőségük volt francia állami és civilszervezeteknél pályázni. Egyik legnagyobb támogatójuk az úgynevezett Envie d’Agir program volt, amely fiatal diplomásokat indít útjukra professzionális projektjük megvalósításában. De persze sokat spóroltak ők maguk is.
Csilla álma egy olyan egyesület létrehozása, amely művészeket, pedagógusokat sűrít magába, akikkel aztán foglalkozásokat szervezhet a világ bármely részén élő gyerekeknek. A cél, hogy kreatívan ismertessék meg őket más kultúrákkal. Azért is találta ki a meseprojektet, mert kíváncsi volt, képes-e nemzetközi szinten működni egy ilyen program. Egyelőre azonban Európán belüli hálózatban gondolkodik, de hogy a mese marad-e a középpontban, az még kérdéses. Ám annyi biztos: a kultúra, a párbeszéd, a másik megértése és az együttalkotás öröme ezúttal is főszerepet kap.
Fotó: Geoffrey Balme
