Fotó: Széll-Balogh Mihály
Vajon lehet-e ez a hét szó ma is olyan szent ereklye, amely segít, hogy ott időzzem a kereszt alatt? Segíthet-e Jézus szavainak ez a rövid gyűjteménye abban, hogy a kereszttől távol ácsorgók közül valahogy közelebb léphessek, és megértsem azt, aki a fán függ, illetve vele együtt azokat, akik mellette vannak? Bizonyára igen. De az út talán hosszabb, mint eredetileg gondoltam.
A keresztre feszített Jézus az evangéliumok elbeszélése szerint összesen hét alkalommal szólalt meg. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” – imádkozott gyötrőiért a megbocsátás szavaival (Lk 23,34). „Bizony mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban” – mondta az egyik vele együtt felfeszített gonosztevőnek (Lk 23,43). „Asszony, íme, a te fiad” – mondta a kereszt alatt álló anyjának, majd szeretett tanítványához fordulva így szólt: „Íme, a te anyád!” (Jn 19,26–27). Istenhez kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34; Mt 27,46). Halála előtt nem sokkal inni kért: „Szomjazom” (Jn 19,28). Végül felkiáltott: „Beteljesedett!” (Jn 19,30), és: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46).
Jézus mondásait az úgynevezett evangéliumharmóniák rendezték ebbe a sorrendbe. Kétségtelen, hogy a hét mondásnak van egyfajta belső rendje, amely részben megfelel a szenvedő és haldokló ember belső útjának. Az első és az utolsó mondás az Atyát szólítja meg, és a középső, a negyedik is imádság, bár úgy tűnik, éppen az Atyától való elhagyottság érzését szólaltatja meg. A mondások a környezettől, sőt az ellenségektől fokozatosan a belső, a személyes, sőt az égi felé haladnak, oda, ahová végül csak egyedül léphet be a haldokló, Isten színe elé. A többes szám harmadik személyben említett kínzók és gyötrők után Jézus azokkal törődik, akik mellette vannak, illetve hozzá tartoznak, míg végül úgy látszik, valóban saját sorsa, saját „lelke” köti már le, amelyet Istennek visszaad.
Feltűnik, hogy a hét szó közül egyetlenegy, a „szomjazom” kijelentés foglalkozik a testi kínnal, annak is csupán az egyik oldalával. Az evangélisták igen keveset időztek a keresztre feszítés kegyetlen fizikai valóságánál. Nem gondolom, hogy szelídíteni akarták volna a keresztre feszítés kínjait. Egyszerűen nem ez kötötte le a figyelmüket, nem ebben látták az események igazságát, illetve abból indulhattak ki, hogy a történés háttereként minden korabeli olvasójuk tisztában volt azzal, hogy mit jelent a keresztre feszítés. Ezek az utolsó szavak sokkal inkább kapcsolatokról szólnak: az Atyával való egységről, vagy éppen arról a fájdalomról, amit ennek hiánya jelent. Arról, hogy „velem leszel”, még ma. Arról, hogy még a kereszt alatt is közösség születhet: fiúvá lesz a tanítvány, az asszony pedig a tanítvány anyjává.
Amikor Jézus utolsó szavaira figyelek, nemcsak hozzá kerülök közelebb, hanem a tanítványaihoz, a benne hívőkhöz is. Azt látom, hogyan fedezik fel Jézus minden megnyilvánulásában Isten üzenetét, hogyan örökítik meg a legapróbb részleteket is, egy nagy egész tükrös mozaikjait.
Lukácstól származik az első, a második és a hetedik mondás. Máté és Márk közös hagyománya a negyedik, az elhagyatottságot kifejező szó. János evangélistánál találjuk Jézusnak az anyjához és tanítványához intézett szavait, végül a két egészen rövid kijelentést a szomjúságról és a beteljesedésről.
Jézus Lukács egész elbeszélésében imádkozik, a Jordán vizében magára vett keresztségtől a színeváltozás hegyéig, az utolsó vacsorától egészen idáig, a keresztig, a halálig. Imádsága az Atyával való egység titka, ebbe vezet be akkor is, amikor imádkozni tanít, a Miatyánk szavaival. Imádsága egyben közbenjárás, esdeklés bocsánatért és új kezdetért, mint Péternek mondja: „Könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited, és egykor megtérve, megerősítsd testvéreidet” (Lk 22,32). A bűnbánó gonosztevőnek ugyanakkor a vele való égi életet ígéri, mint a megtérésre adott választ. Lukács elmondja, amit a legfontosabbnak tart Jézus haláláról: Jézus a kereszten is az Atyával és önmagával való egységbe hívja a megtérőket. Sorsa, mint minden emberé, az Atya kezében van a legjobb helyen.
Máté és Márk egyetlen mondatot jegyez fel a kereszten haldokló Jézustól, arámi és héber keverék nyelven, aztán meg görögül: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ők arról a Jézusról tanúskodnak, aki eljött, hogy együtt legyen e föld szinte megszámlálhatatlan szenvedőjével. Jézusnak a kereszten semmije sincs. Máté és Márk szerint még egészen saját szava sincs, hiszen amit ők feljegyeztek, egy zsoltár kezdő sora, a 22. zsoltáré. Tovább imádkozta Jézus a zsoltárt, talán magában? Vajon eljutott a hálaadásig, a remény szaváig? Akárhogy is van, ez a zsoltár több helyen is beépült a szenvedéstörténet ősi elbeszélésébe. Máté és Márk megértette, hogy Jézus magára vette a szenvedő igaz emberek sorsát, sőt szavait is. Semmije sincs, csak Istenbe kapaszkodása, Istenre hagyatkozó emléke, szikrányi reménye, amelyet mindhalálig megőriz.
János arról tanúskodik, hogy Jézus halála a szeretet beteljesedése, a Lélek átadása, ezért új közösség alapítása is. Az „asszony” jelen volt Jézus első lakomáján, a kánai menyegzőn. A „szeretett tanítvány” az utolsó vacsora szereplője, aki Jézus mellett volt, keblére hajolva kérdezte őt. A kereszt alatt találkoznak, Jézus pedig egymásra bízza őket. Jánosnál ezek a valós személyek, az anya és a fiatal tanítvány, egyben jelképes alakok is, és megújult kapcsolatukat a kölcsönösség jellemzi. Jézus szomja is valós emlék, s egyben jelkép: arra szomjazott, hogy élő vizet adhasson, vagyis kiáraszthassa a Lelket (vö. Jn 4; 7), és most eljött az óra, hogy mindez beteljesedjen. Szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig, a végsőkig, és most eljött ez a vég, itt van ez a teljesség (vö. Jn 13,1; 19,30).
Bizony, a kereszt alatt az első tanúságtevőket is megtalálom, és szívesen hallgatom, ahogy hitükről beszélnek. Megérintette őket a Jézusból áradó megbocsátás, hit és szeretet, és amit tudtak Jézus utolsó óráiról, azt ennek fényében mesélik el. Sok mindenről hallgatnak. Nem adnak mindenre kiterjedő beszámolót. Néha mintegy töredékesen szólalnak meg, szinte szándékosan beleviszik olvasóikat annak a három, kereszten töltött órának a sötétségébe, rendezetlenségébe, esetlegességébe. Ebből a többszólamú tanúságtételből is jól értem, ahogy Jézus egészen Istenre bízta magát, s ahogy azok, akik őt életében is szerették, a kereszt tapasztalata által még inkább összeforrtak.
Amikor Heinrich Schütz, Joseph Haydn vagy César Franck zenéjével végigelmélkedte Krisztus hét szavát a kereszten, egy olyan kultúra nyelvén szólaltak meg, amelyet alapjaiban ennek a szenvedő és szerető Úrnak a tisztelete tartott össze. Haydn zenéje például egy olyan nagypéntek délutáni szertartásra készült, amelyet VI. Piusz pápa 1789-ben a Le tre ore dell’agonia (a haláltusa három órája) néven engedélyezett, déltől délután háromig Jézus keresztje mellett imádkozva, elmélkedve.
Nem ez volt az egyetlen módja annak, hogy Krisztus felfoghatatlan gazdagságát a szenvedésében is megsejtsék. Buxtehude Membra Jesu nostri címmel írt kantátát, a szenvedő Jézus tagjait szólongatva. Amikor Jézus öt szent sebhelyét tiszteljük, amikor Jézus szívének litániáját imádkozzuk, Jézus szent véréről vagy egyszerűen a keresztút állomásairól elmélkedünk, nagyon hasonló módon igyekszünk fogódzót találni. Hogy mi szólít meg minket, hogy Krisztus, az Úr hogyan talál ránk, az rólunk is szól, az életünkről és tapasztalatunkról is mesél. Az Úr tudja, kihez hogyan kell szólni.
Aki másokat mélyen a szívébe fogad, és hagyja, hogy a szeretet megsebezze, netán fel is eméssze az erejét, bizonyára másként beszél már a szív vagy a sebhelyek tiszteletéről, mint annak előtte. Aki már átélte, hogy a csend nemcsak nyomasztó, hanem felszabadító és megmentő is, aki hiszi, hogy Krisztus nemcsak tanítani akart, hanem hallgatni is az emberekkel együtt, csendben várni, amíg a legmélyebb énünk is megszólalni mer, bizonyára másként értékeli Jézus csendjét vagy azt a halotti leplet, amely a meghalt Krisztus testét befödte, amíg sírban nyugodott, amíg fel nem támadt.
A Megfeszített magához vonz, a Feltámadott a világba küld. Talán még nem is tudjuk pontosan, hogy mi lesz az üzenet. Most annyi a dolgunk, hogy közelebb hajoljunk, és hallgassuk, hogyan szólít, és hogyan csendesül el.
