Megtalálni Istent mindenben

 

Mi késztette arra, hogy a humorról írjon lelkiségi könyvet?

– Két dolog vezetett hozzá. Először is néhány évvel ezelőtt jelent meg egy könyvem My Life with the Saints (Életem a szentekkel) címmel. Ennek kapcsán aztán rengeteg előadást tartottam különböző katolikus csoportoknak, s hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek a témával kapcsolatban a szentek humorát találják a legérdekesebbnek.

Előadásaimban gyakorta idéztem Boldog XXIII. János pápa mondásait, mulatságos történeteket Néri Szent Fülöpről vagy Teréz anya egy-egy tréfás gondolatát, és a hallgatóság igencsak meglepődött rajtuk. „Nem is gondoltam volna, hogy egy szent ilyen vicces is lehet!” – mondták. Gondolom, sok komor arcú szentet ábrázoló szobrot láttak, netán gyermekként csupa jámbor könyvet olvastak róluk, s ettől már-már olyannyira másviláginak tűntek a szemükben, hogy fel sem merült bennük: a szenteknek humoruk is lehet. Aztán rádöbbentem: sok emberben Jézussal kapcsolatban is él egy olyan téveszme, hogy ő mindig és minden körülmények között komoly volt. Ez jól tükröződik az őt ábrázoló művészi alkotásokon. Látunk-e mosolygó Jézust a templomokban? Alig. Holott ha Jézus annyira okos példázatokat és mulatságos történeteket tudott mesélni, minden bizonnyal volt humora. És ha teljes mértékben ember volt, akkor bizonyára nevetett is! E könyv megírásával tehát először is cáfolni akartam azt az elképzelést, hogy a keresztény hit csak komolysághoz vezethet.

Másodszor: rengeteg olyan egyházi emberrel találkoztam, akik enyhén szólva rettentően komorak, mi több, szigorúan összevont szemöldökükkel egyenesen azt látszanak hirdetni: egy vallásos embernek mindent roppant komolyan kell vennie. S amikor ilyen emberekkel találkozom, mindig eltöprengek, vajon egyáltalán hallottak- e arról, hogy Krisztus feltámadt. Képzeljük csak el a tanítványokat húsvéthétfőn! Vagy gondoljunk arra, hogy az Újszövetségben milyen sokszor fordul elő az „öröm” vagy az „ujjongás” szó. Ez nem jelenti azt, hogy mindig nevetgélnünk kellene, azt azonban igen, hogy az örömhír mosolyra kell, hogy késztessen bennünket. Könyvemmel némileg szeretném kiegyensúlyozni a sokak által túlságosan is komornak látott képet a kereszténységről.

Egyik legnépszerűbb könyve a Jezsuita spiritualitás

– Gyakorlati útmutatás a hétköznapi élethez.

Mi vonzotta a Szent Ignác-i lelkiségben, amiért a vállalati pénzügyek világában eltöltött hat év után úgy döntött: belép a Jézus Társaságába?

– Nos, először leginkább azért kezdett vonzani a papi és szerzetesi élet, mert utáltam a munkámat. Ám a „menekülés” olykor nem is olyan rossz módja az útkeresés megkezdésének! A családom nem volt nagyon vallásos, ezért nem ismertem sok papot. Így aztán nem mondhatom, hogy különösebben egyengették volna az utamat. De Isten a homályos és bizonytalan reményeken és vágyakon keresztül is tud munkálkodni. Kezdetben leginkább az vonzott a jezsuitákban, hogy milyen sok mindent csinálnak: lehet belőlük tanár, író, lelkipásztor, szociális munkás és így tovább. Ám amint beléptem a noviciátusba, beleszerettem a Szent Ignác-i lelkiségbe. Úgy éreztem, tökéletesen nekem való. És lassan már nem annyira az érdekelt, hogy mit csinál egy jezsuita, mint inkább az, hogy kik a jezsuiták. Ma már el sem tudok képzelni másféle életformát.

Hogyan foglalná össze dióhéjban a jezsuita spiritualitást olyasvalakinek, aki még soha nem hallott róla? Melyek azok az ignáci gyakorlatok, amelyeket világiaknak is jó szívvel ajánlana?

– Jó kérdés. Ötből négy jezsuita valószínűleg azt válaszolná, hogy a Szent Ignác-i spiritualitás egyik sarkalatos gondolata: „Megtalálni Istent mindenben.” Vagyis hisszük (mint minden katolikus, csak mi különösen nagy hangsúlyt fektetünk erre), hogy Istent nem csak egy templom falai között, a napi imáinkban vagy a Szentírás olvasásakor tapasztalhatjuk meg. Isten jelen van életünk valamennyi területén: a családban, a munkánkban, a barátságainkban, a természetben, a zenében, a képzőművészetekben és az irodalomban. A Szent Ignác-i spiritualitás a világot átölelő lelkiség, amely arra hív, hogy mindenben és mindenkiben meglássuk Istent. Egy másik lényeges gondolat, hogy mindannyian „cselekvő szemlélődésre” hívattunk. Mit jelent ez? Nos, az embereknek csak kis része él kolostorban. Többségünk aktív civil életet él. Ám így is megőrizhetünk egyfajta szemlélődő beállítottságot – úgy, hogy éber szívvel vagyunk jelen mindabban, amit csinálunk. Így a világ a kolostorunkká válik.

A Szent Ignác-i gyakorlatok közül egyet emelnék ki, amely talán a legkönnyebben alkalmazható a civil életben is: az exament, vagyis a lelkiismeret-vizsgálatot. Ennek során visszagondolunk a napunkra, felidézve azokat a pillanatokat, amikor megtapasztaltuk Istent. Visszamenőleg ugyanis mindig könnyebb felfedezni, miként volt jelen egy-egy történésben. Az examen öt lépésből áll. Először is – mint minden imában – kérjük Istent, hogy segítsen imádkozni. Azután felidézzük a nap mindazon történéseit, amelyekért hálásak vagyunk. Bármit, legyen az egy jelentősebb esemény, például előléptetés, vagy apróbb dolog, mint egy baráti telefonhívás. Ízlelgetjük ezeket, és hálát adunk értük. Ezután végiggondoljuk a napunkat elejétől a végéig, arra törekedve, hogy felismerjük, hol találkozhattunk Istennel. Negyedszer, segítséget kérünk tőle, hogy felismerjük, ha hibáztunk vagy bűnt követtünk el, és kérjük a bocsánatát. Végül pedig a kegyelmét kérjük, hogy a következő napunk történéseiben is felismerjük őt. Ez idővel egyre könnyebbé válik, és egyre gyakrabban találkozunk vele a nap különféle mozzanataiban. Ha felismertük a múltban, ez megkönnyíti, hogy felismerjük a jelenben is.

A jezsuiták karizmájának egyik fontos vonása, hogy gyakran végeznek missziót „a határokon”. A New York-i ikertornyok leomlása után 2001-ben Ön hetekig szolgált a helyszíni mentést végző tűzoltók, rendőrök és önkéntesek között, s erről később könyvet is írt. Hogyan mutatta meg magát Isten ebben a tapasztalatban?

– Fontos elmondani, hogy a legtöbb ember számára az a rettenetes nap valódi nagypénteki tapasztalat volt, hiszen rengetegen vesztették életüket a támadásokban és a mentés során. Az ikertornyok helye tömegsírrá vált. Én New Yorkban voltam szeptember 11-én, így közelről megismertem a rémületet és az azt követő bánatot. De a következő hetekben már a mentésben részt vevő emberek lelkigondozását végeztem, és a közöttük megtapasztalt bámulatos nagylelkűség, önzetlenség és szeretet egyszerűen lenyűgözött. Rengetegen dolgoztak együtt embertársaikért, és közülük sokan – főként az égő épületekbe berohanó tűzoltók és rendőrök – fel is áldozták az életüket másokért. Hatalmas egységet, együttérzést és szeretetet láttam tehát azokban a hetekben. Valódi húsvétvasárnapi élmény volt. Maga a Szentlélek volt jelen egy olyan helyen, ahol talán senki nem is számított rá. Ám ez nagyon is emlékeztetett a tanítványok tapasztalatára. Nagypéntek húsvétvasárnaphoz vezet, és ezt – akárcsak a tanítványok – olykor igen meglepő módon éljük át.

A jezsuitákat és barátaikat érthető módon ujjongással töltötte el Ferenc pápa megválasztása. Ön milyen várakozásokkal tekint rá?

– Valóban el voltam ragadtatva, akárcsak valamennyi jezsuita barátom! Remélem, hogy a pápa továbbmegy azon az úton, amelyre rálépett, és – ahogy mondta – „a szegények egyházát” valósítja meg; folytatja a vatikáni bürokrácia megreformálását azokon a területeken, ahol erre szükség van (ennek első lépéseként, mint tudjuk, létrehozott egy nyolc bíborosból álló tanácsadói testületet, akik segíteni fogják a Vatikán jobb irányításában); szerény életmódjával tovább egyszerűsíti a pápaság intézményét; ezután is világos és közvetlen módon fog beszélni az embereknek Jézusról; és legfőképpen, hogy lelkesedéssel hirdeti majd az evangéliumot. Én rajongója voltam II. János Pál pápának és XVI. Benedeknek is, de Ferenc személyében olyan pápát kaptunk, aki – úgy tűnik – képes másképpen, új nyelven megszólítani az embereket. Minden pápa más karizmával rendelkezett, Ferencé most van kibontakozóban. Úgy tűnik, máris temérdek ember lelkesedik érte. Édesanyám, aki nyolcvankét esztendős, a minap megjegyezte: „Tudod, János Pált és Benedeket csodáltam, de Ferencért odavagyok!”