Idei osztályaimban heves vita alakult ki e téma körül, egy helyben topogtunk, egyik oldal sem tudta érvekkel alátámasztani az állítását. A hirtelen beállt csöndet kihasználva megkérdeztem a gyerekektől, mit jelent szerintük látni. Gondolkodás nélkül azt válaszolták: a szemünket használva információkat gyűjteni a külvilágról. És akkor mi a különbség látás és nézés között? – tettem föl a továbbvivő kérdést. Kis elmélázás után abban egyeztek meg, a nézés azt jelenti, hogy bámulunk ki a fejünkből, de a látás valami többletjelentéssel is bír.
Hosszú perceken keresztül próbáltunk közelebb jutni a látás szó jelentéséhez, míg valaki a Rómeó és Júliára hivatkozva így fogalmazott: Rómeó egészen a bálig csak nézte a világot, de a bálon meglátott valamit abból a Szépségből, ami Júliában arccá lett számára. Mitől függ, hogy látunk vagy csak nézünk? – haladtunk tovább a kérdéssel. A gyerekek a Hamletre gondolva az illúziók világához érkeztek meg. Amíg a másikban a magam által teremtett ideált akarom észrevenni, csak nézem őt, de nem látom: az illúzióimat kergetem. A fordulópontot az hozza, hogy képessé válok a másikat a maga valóságában meglátni. Mert abban a pillanatban nem az én elképzelésem szorítja a másikat az ítélkezés kalitkájába, hanem hagyom, hogy a másik a maga fényességében tündököljön. A shakespeare-i szöveg nem véletlenül beszél Júliáról mint napról, mint égi fényről. És bizony lehet, hogy valakit hosszú éveken át csak nézek, s aztán egyszer eljön az a pillanat, amikor végre meglátom őt annak, aki valóban ő.
Az egyik diáklány felsóhajtott: – Mennyire nehéz is látni!
