És a figyelem középpontjába kerülő János egészen meghökkentő alázattal nemcsak a Messiás alá helyezi magát, de még a saruszíjat megoldó rabszolga alá is. Egész pusztai remeteélete arról szólt, hogy figyeljen, hogy észlelje a Messiás eljövetelét, és kész legyen tanúságot tenni róla. Ennek a türelmes várakozásnak egy csodálatos pillanata, amikor meglátja Jézusban a Messiást, s őhozzá rendeli saját életét és életének mércéjét. Jézus pedig zavaró egyszerűséggel jelenik meg a képben, nem hívja fel magára a figyelmet.
A leírt látomásban „megnyílik az ég”: mintha megszűnne az ég és a föld közötti különbség. Mintha újra teljessé válna a rég elvesztett eredeti kommunikáció lehetősége Isten és ember között. Amit János hirdetett, azt az Eljövendő majd teljessé is teszi. Jézus egyszerre mutatkozik meg a Fiú és az izajási szenvedő szolga alakjában. És ebben a megmutatkozásban a megkeresztelkedés egyúttal a Lélek kiáradása Jézusra, s rajta keresztül minden emberre is. Amit az első megkeresztelkedés felmutat, az a kereszten, a második keresztségben válik végleges valósággá.
Epiphania ez, ahol megnyilvánul, megmutatkozik, jelenvalóvá lesz Isten. A nyugati kereszténység ezt inkább a háromkirályok hódolatában érzi át, míg a keleti hagyomány a megkeresztelkedés történetében. Mégis mindkettőben ugyanúgy láthatóvá válik Jézus és a rajta keresztül kiáradó kegyelem. Amikor a házszenteléskor felírjuk: 20+CM-B+15, akkor magunkra is ennek az áldásnak a kiáradását kérjük. Christus mansionem benedicat! – azaz Krisztus áldja meg e hajlékot! Az áldásban azt várjuk, hogy amint Isten jelenvalóvá teszi magát a Jordán partján, úgy jelenvalóságát élhessük meg hétköznapi életünkben is, amikor „átlépjük a küszöböt”, legyen az akár a fizikai határ, akár életünk megannyi belső gátja, sebe, törékenysége, amely megváltásra vár. Ha rá merem bízni törékenységemet, akkor fogom csak igazán megtapasztalni, hogy Jézus „a megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki” (Iz 42,3), hanem új életet ad számunkra.
