– Korán kezdtem a szobrászkodást, majd tizenkét-tizennégy éves lehettem, amikor Regőczi István atya kérésére a Kútvölgyi kápolnába készítettem több szobrot és egy fából faragott keresztutat. Franciaországba 1975-ben, politikai menekültként kerültem ki. Párizsban a képzőművészeti főiskolára jártam. A tanulmányi időt lerövidítve, ami hat év lett volna, másfél év alatt szobrászi diplomát kaptam, és közben egyházi megrendeléseken is dolgoztam. Majd Párizsban, a „De Faykod Galériában” volt állandó kiállításom, emellett számos tárlatot szerveztek a szobraim bemutatására, és különböző városoktól jöttek a megbízások. A kulturális minisztérium adott nekem egy nagyon szép műtermet. Mivel márványból faragok, szükségem volt a térre, a szabad levegőre. Valahogy bezártnak éreztem magam ott, így aztán feladtam a galériát, a műtermet, és leköltöztem Dél-Franciaországba, Provence- ba. Amikor Cannes-ban volt kiállításom, nézem, hogy milyen csodás a környezet: a természet, az olajfák… – télen-nyáron jó az idő, egész évben kint lehet dolgozni… A tengerpart nyüzsgő világától hatvan kilométerre lévő Aups határában találtam meg ezt a helyet, ahol – a természettel harmóniában – létrehozhattam az égre nyitott múzeumomat. Itteni műtermem úgy lett építve, hogy a fényviszonyoknak megfelelően elhúzható. És az is egy szempont volt, hogy közelebb vagyok Carrarához…
– Miért kötelezte el magát a márvány mellett? Mi ragadta meg benne? A szilárdsága, tisztasága…?
– Arra törekszem, hogy átlényegítsem- átszellemesítsem az anyagot. A gránit például nem engedi a részletek kidolgozását, ami szobraimat jellemzi. A márvány viszont érzékeny, „áttetsző”. Kristályosságával mintha már eleve a szellemit foglalná magában; az élő spirituális lenyomatát érzem benne. A márvány az én monostorom lett. Amikor Carrarába megyek, megnézem a kibontott tömböket, és azokat választom ki, amelyekbe belelátom a szobrot. Ha agyagból mintázok meg valamit, az valahogy sokkal tovább tart. Nem érzem annyira: formázom, lebontom, visszateszem… Az agyagot fel kell építeni; a márványtömbből viszont csak „le kell vennem a fölösleget”. A márványnál nem lehet „cserélni- változtatni”, mint az agyagnál. Végig kell menni az úton: ott az első kalapácsütés meghatározza az utolsót. A belső „látás” tökéletes visszaadása persze sohasem sikerül teljesen. Az elégedetlenség érzése hatalmas alkotóenergia. Amikor közeledek egy szobor befejezéséhez, már a következőn gondolkodom.
– Nonfiguratív alkotásokat még nem láttam Öntől. Munkái alapvetően az Emberről szólnak…
– Az emberit, pontosabban az ember lelkiségét akarom ábrázolni. A márvány pedig engedi e misztérium kifejezését. A szobraim nem egyszerű esztétikai szépséget kifejező térformák, hanem azt próbálom átadni, hogy a lélek miként tudja átlényegíteni a fizikait. Az ember, a test fizikai létező: a lélek által, spirituális szépségén keresztül, mint esztétikai szépség engedi láttatni magát.
– Amit mond, az a művészet, az alkotás legmagasabb rendű célkitűzése. Istenbizonyság – vagy annak egy formája…
– Igen, szerintem mindennek ez a lényege, értelme.
– A spiritualitás láthatóan lételeme. Beszélhetünk egyáltalán „profán művészetről” az Ön esetében?
– Az igazi művészet szerintem mindig a spirituális szépet hordozza. Vagy azt keresi. Ilyen értelemben sohasem csináltam „profánt”. Persze egy alkotás nem attól spirituális, hogy vallásos tárgyú. A krisztusi dimenziót az univerzálissal tudom kifejezni: az emberi felemelkedéssel. A szelleminek, a lélek energiájának törekszem formát adni. Ez minden szobromnál így van.
– Mégis, mit tekint „főtémájának”?
– Egészen röviden meg tudom határozni, magyarul szépen kifejezhető: az ember átlényegülését. Franciául transsubstantiation, amelynek fogalmát a franciák ma már alig értik. Filozófiai értelemben használom, de ez az egyetemesből visszavisz a teológiához. Az átlényegülés ugyanis magával hozza a transzcendenciát.
– A transzcendenst egyedi módon, sajátos megközelítésben láttatja…
– Az egyháztól gyakran jön felkérés, hogy készítsek olyan szobrokat, amelyek egyszerűen csak ábrázolnak, „bemutatnak” egy szentet. Az „ábrázolás” nem nagyon érdekel, csak akkor, ha „fel tudom bontani a témát”, így kifejezve az adott személy lényegét. A lourdes-i keresztutat is igyekeztem élővé tenni. Nem elsősorban Jézus szenvedését szerettem volna megmutatni, hanem azt, hogy a krisztusi szeretet hogyan tudja átlényegíteni és felemelni a szenvedést. A helyi püspökkel volt egy küzdelmem a Feltámadás stációja miatt. Azt akartam, hogy a Lourdes-ba zarándokló betegek a keresztút végén ne a sírba helyezett Jézust lássák, hanem a feltámadott Krisztust. Azt a tényt tudatosítsák magukban, hogy minden pillanattal átlényegülünk; és hogy a szenvedés, a halál az átmenete a folytonos megújulásnak… A kálvária a remény útja! Az egyház legtöbbször a „statikus” születés-halálfeltámadás relációban szól Jézusról. De Jézus él! Mindjobban kibontakozik. Ez egy dinamizmus, folyamat, amelyben nincs megállás. Nem pusztán emlékezünk Krisztusra, hanem bennünk él. A mostani arcát kell megmutatni. Erre törekszem.
– Lourdes-i keresztútjának stációképeit tehát a feltámadástól, az örömhír megvalósulásától „visszatekintve”, a megadatott „evangéliumi tudás” birtokában érdemes szemlélni…
– Igen, ahogy említettem, az éltető Krisztust akartam belevinni. Spirituális fejlődésünket, tudásunkat e „krisztusi energia” mozdítja előre. Gyakran mondogatjuk, hogy az emberiség valamit nagyon elrontott, hogy hanyatlunk… – ugyanakkor ez az „örök jelenlét” egyre inkább kiterjed. Az inspiráció művészetem legfontosabb meghatározója: azt csinálom, amit csinálnom kell, ez számomra a tökéletes alkotószabadság érzése. Az ember a születése pillanatában rááll a személyre szabott útjára; arra, amelyet életünk folyamán végigjárunk. Aki ezt tudatosan teszi, társul szegődik. Akkor már ketten vagyunk… – és ami összeköt: a krisztusi szeretet. Érdekes, hogy én már gyermekkoromtól alapvetően ugyanazokra a kérdésekre keresem a választ. Talán ez az, ami meghatározta utamat, amelyen azóta is hűen haladok.
– A szobrászat hivatása és szenvedélye is?
– Egy művész felismeri és kötelezettségként továbbviszi, amire indítást kapott. Visszatérve a márványra: azért választottam, mert úgy éreztem, hogy e kőbányából kivágott kemény anyag már önmagában felülmúl engem. Ugyanakkor nem az izmaimmal dolgozom. A „Lényeget” amely a szobraimban van, kapom. De csak akkor kapom, ha teljesen átadom magam neki… Az alkotás számomra életszükséglet, de a márvány faragását a lényem faragásával kezdem.
– Pilinszky azt mondta önmagáról: „Költő vagyok, és katolikus.” Ön hogyan határozná meg magát, szobrászlétét?
– Először vetődött fel ez a kérdés… Röviden válaszolva: azért vagyok szobrász, mert Krisztus bennem van… – és hiszek az emberekben, akikben szintén ott van. Látom. Ez az alapvető mélység késztet, hogy ezt visszaadjam, láthatóvá tegyem a szobraimban. E mélység megerősödik, kapcsolatot-hidat teremt égi és földi között.
– Meggyőződésem, hogy az evangéliumon túl a művészet vihet a legközelebb a misztériumhoz. A megértés legközvetlenebb „földi” útja-módja lehet. Egy-egy alkotás döbbenetes igazságok, ráébredések forrása…
– …ahogy utalt rá, a művészet csoda. Az evangélium vagy egy igaz műalkotás: a lényeg lenyomata. A művészet, melynek forrása a spirituális szép, út az Istenhez. A hivatásom kapcsán gyakran elcsodálkozom: hogy lehet, hogy egy darab – nyers, erózió rombolta, olykor nem is igazán szép – kőben meglátathatjuk a gondolatokat, az érzelmeket, a spirituális szépet, a valós világon túlit. És azon is újra és újra megdöbbenek, hogy az, aki a kész szobraimat nézi, ugyanazt látja és érzi, amit ki akartam fejezni velük. Csodának tartom ezt a „visszaadást”. Annak jele, hogy vertikálisan és horizontálisan is össze vagyunk kötve.
– Ha valaki nyitott az üzenetre, folyamatosan istenélményekben lehet része. Az isteni valóság néha egészen közel van…
– Én nem erőltetem, hogy Istenhez szóljak, hagyom, hogy ő szóljon hozzám. Szobrászkodás közben nem imádkozom, hanem Vele vagyok és nézem. Nem a szavakban keresem a kapcsolatot… – azokon túl. Olyan, mintha átváltozna a lényünk. Alkotás közben a cselekvés válik imává. Amikor dolgozom, és odaütök a kalapáccsal, ahogy kezd kialakulni a forma, már a márvány hasadásának is „hangja van”. Ha megnézi a szobraimat, emberalakjaim sosem szakadnak ki a világból. A fényözön-lélekáradásszellő „motívum” mindig Krisztushoz köt: tőle jön, és hozzá tér vissza. Mert nemcsak az ember törekszik az isteni felé; ahogy annak idején a próféták, ha odafigyelünk, folyamatosan sugallatot kapunk az Istentől.
– Gondolom, óriási lehetőség egy szobrász életében, hogy Lourdes-ban alkothatja meg élete – egyik – „fő művét”. Hogyan hatott ez a pályafutására?
– A Lourdes-i keresztút ötéves munkám volt, de a vele töltött idő elszaladt, visszatekintve mintha egy pillanat lett volna. Befejezésekor újra elkapott az az érzés, hogy megint „nem csináltam semmit”. Egy idő után aztán visszamentem Lourdesba, és immár „kívülről” látva a keresztutat rácsodálkoztam: ezt én csináltam? Láttam, hogy igazán hat az emberekre. Szinte minden munkámban „megformálódik” az említett fény-lélek-szellősugallat motívum, mint a stációkon. Számtalan szobor várakozik a lelkem mélyén, ezeket szeretném most megrendelés nélkül, szabadon megvalósítani, mint igazi szobrokat…
– Mit ért „igazi szobrokon”…?
– Ha megszakítás nélkül, éveken keresztül mindig Krisztussal van az ember, az óhatatlanul átformál. Ő fáradhatatlanul farag engem. Tulajdonképpen legelső szobromtól azt folytatom, amit akkor elkezdtem. Újabban a transzcendentális megnyilvánulások pillanataiból készítek lélekképsorozatot. A mostani munkám egyebek mellett egy nagyon idős embert ábrázol, a címe: A nyitott élet. Nehéz szavakban megfogalmazni. Ezeknek a szobroknak „többdimenziós” a témájuk. A krisztusi jelenlétet, az átmenetet és a másik dimenzió felé való oda-vissza nyitottságot szeretném kifejezni velük. És ezzel egész lényemet igyekszem még intenzívebben, még nagyobb energiával odaadni…
MUSÉE DE FAYKOD
3366 route de Tourtour Aups,
Franciaország
A múzeum internetes oldala:
www.musee-de-faykod.com
