Okosan az okát kereste ennek az isteni odaadásnak, és azt írta: mert szerette a világot, azért adta oda. Félúton azonban mintha megtorpanna az evangélista kezében a toll, és ezt írja: „Úgy szerette… és mégis, egyszülött Fiát is odaadta.” Mert erre a minden értelmet felülmúló odaadásra már az a szó is kevés, hogy szeretet. Ennek nem lehet okosan meghatározni az okát. Szerette Isten a világot, de még meg is halt érte. Ahogyan egyik egyháztudósunk fogalmazott: extázisba esett az Isten, amikor ember lett.
Az, hogy Isten szereti a világot, és önmagát halálra adja érte, egyáltalán nem magától értetődő. Ha elgondoljuk azt a rengeteg erőszakot, egyik embernek a másik által okozott fájdalmát, megaláztatását, azt a rengeteg rossz cselekedetet, amelyet Isten nap mint nap lát a világban, akkor talán sokkal logikusabbnak tűnhetne így kezdeni a mondatot: „Úgy megutálta Isten a világot, annyira megundorodott tőle, hogy elhatározta pusztulását…”
Az evangélium azt az örömhírt hirdeti: és mégis, Isten minden emberi bűn és hitványság ellenére nem undorodott meg a világtól. Úgy szerette ezt a világot, hogy önmagát adta érte. Isten szeretete kifogyhatatlan. Nem azért szeret minket, mert mi ezt annyira megérdemeljük, hanem mert ő valóban végtelenül jó. Nem azt jelenti ez, hogy mindegy volna neki az emberi gonoszság. A világ számtalan bűne nem hagyja hidegen. Isten minden gonoszságot ki akar égetni belőlünk, és ki is fog égetni mindazokból, akik közel léphetnek hozzá, ha előbb nem, akkor a tisztulás állapotában.
Isten szeretete igényes, ám ugyanakkor kiapadhatatlan. És ez a kiapadhatatlan szeretet a mi reményünk. Ezért nézünk bizakodva a jövőre, mert tudjuk, hogy a történelem az ő kezében van, ő az Alfa és az Ómega, ő fogja beteljesíteni, ami töredékes és sebzett maradt. Isten „mégis szeretete” erre a „mégis reménykedésre”, mindennek ellenére való odaadásra tanít minket. Ezzel a mégis szeretettel tud az ember megbocsátani, újrakezdeni. Ezzel vághat bele derűsen a munkájába, amelyet nem azért végez, hogy bárki megtapsolja, és nem csak azért, hogy megfizessék. Derűsen tesszük azt, amit helyesnek tartunk, akkor is, ha látszólag nincs sikere és nincs eredménye, mert tudjuk, hogy Isten örök aratására majd „mégis” beérnek ezek az elvetett magok is.
