Karizmánk szentlelkes jellegét azért hangsúlyozom ennyire, mert sokan még ma is úgy gondolják közösségünkről, hogy mi elsősorban szociális munkát végzünk. Ennél sokkal tágabb „valóságról” van szó. Az egyház szociális küldetésére elköteleződve, a társadalom sokféle területén tevékenykedünk, tudva azt, hogy minden igazi változás, megújulás csakis a Szentlélek kegyelmével lehetséges. Alapítónkkal együtt ma is valljuk, hogy közösségünk egyszerre szociális és szentlelkes irányultságú. Alapításunktól az illegalitás évtizedein át a mai napig fontos sajátosságunk a Szentlélek Úristen indításaira való odafigyelésünk, a Lélek munkálkodásának megkülönböztetése, aki mindig több életre akar vezetni bennünket. Szentléleknek szentelt közösség vagyunk, ami dinamikus valóságot takar. Szerzetességünkből fakadóan életünk elsősorban Istennek szentelt élet; Isten dicsőségéért imádkozunk és dolgozunk. Azt, hogy mire helyezünk hangsúlyt, mi a konkrét szolgálatunk, egyrészt a bennünk és közöttünk működő Lélek mutatja meg: milyen ajándékokat ismerünk fel, amivel szolgálni tudunk, másrészt az idők jelei határozzák meg: a társadalmi rendszer, amelyben élünk, a szociális helyzet, az emberek mindennapi kérdései… Korunk problémáira, nehézségeire, ínségeire próbálunk odafigyelni; keressük a válaszokat, tehetségünk és lehetőségeink szerint. A testvérek szolgálata nagyon különböző, aszerint, hogy ki hol, milyen munkát végez.
– Ön „világi munkahelyét” tekintve gyerekekkel, családokkal foglalkozott…
– Fiatalon bölcsődében, majd később óvodában dolgoztam, szoros kapcsolatban voltam családokkal. Sok komoly és szép élményem fűződik ahhoz, hogyan lehetett körükben továbbadni Isten szeretetét. Másik fő „területem” már régóta a lelkivezetés és -kísérés, lelkigyakorlatok adása. Ahogy múltak az évek, egyre inkább ezek kerültek előtérbe; és a közösségben való szolgálatom is a fiatal testvérekkel való foglalkozásra, képzésre összpontosult. De úgy érzem, „kifelé” is ezt a régi-új feladatot kaptam. Tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy nehezen élnek az emberek, egyre több az erkölcsi, a gazdasági probléma, és ezzel együtt a mentális is, sok család szétesik. Orvostól a hitoktatóig minden testvérünknek az a tapasztalata, hogy egyre többen vágynak meghallgatásra, lelki támogatásra- kísérésre, személyes kapcsolatra.
– Ez lehet egy másfajta nyitottságot igénylő, új kihívás? Netán megfordul a közeledés iránya? Nem a közösségük tagjai vegyülnek el a társadalomban, hanem a testvéreket keresik fel „kívülről” problémákkal, imaszándékokkal?
– Érdekes kérdés, ezen így még nem gondolkodtam. Mivel a testvérek világi, illetve egyházi munkahelyeken dolgoznak, eleve közel vagyunk az emberekhez. És azt látom, hogy sokkal nagyobb az ínség, mint amire válaszolni tudunk. De bárhol is vagyunk, bármilyen szolgálatban, s ez már az illegalitás évei alatt is lehetséges volt, jellemző ránk a „jelenlét szolgálata”; a másféle jelenlété. Szerzetesként – ha szabad ilyet mondani – minőségileg másképp, vagyis az Istennek odaszentelt életemmel tudok jelen lenni azok között, akiket szolgálok. Isten jelenléte egy Neki szentelt ember életén keresztül másképp van közöttünk a világban. Így talán, a megtapasztalt Szeretet miatt, nagyobb a bizalom felénk, vagy a bizalom jobban meg mer nyilvánulni irányunkban.
– A remetekertvárosi anyaházukhoz közeli – éppen hetven évvel ezelőtt felszentelt – Szentlélek-templom a Slachta Margit által kezdeményezett gyűjtés támogatásával épült. Mennyire érzik magukénak ezt a bázist?
– A Szentlélek-templom tulajdonképpen Margit testvér álma volt. Ő a Gellért-hegy tetején szerette volna felépíteni, magasan, hívogatóan, hogy a Szentlélek Úristen imádásának, kultuszának helye legyen. Bizonyos, hogy ezt a templomot elsősorban belülről kell felépítenünk, önmagunk váljunk valóban a Szentlélek templomává. Egyenként is, közösségileg is. A közösségről Margit testvér többször úgy beszélt, hogy mi a Szentlélek Társasága vagyunk. Ezt a küldetést az illegalitás évei alatt is tudtuk élni. A rendszerváltozás után, amikor már saját házaink lehettek, kápolnáinkat a Szentléleknek szenteltük. Amikor visszakaptuk Bátori László utcai épületünket, és elindult ott újra az élet, ez lett az anyaházunk, kegyelmi egybeesésként hatott, hogy a szomszédunkban áll a Szentlélektemplom. Közösségi ünnepeinket eleinte a kápolnánkban tartottuk, de néhány éve már a számunkra kiemelt fontosságú pünkösdöt ott ünnepeljük.
– Időközben kapcsolatba léptek a Szeretetláng-mozgalommal is. Kindelmann Erzsébet, a lelki napló lejegyzője ugyancsak erősen kötődött e templomhoz. A két közösség találkozott? „Szövetségesek” lettek?
– Olyan értelemben igen, hogy az Erdő Péter bíboros úr által jóváhagyott Szeretetláng- napló megjelenése után vált egészen világossá számunkra, hogy Erzsébet asszony egyik lelki tanácsadója, a „mellé rendelt nővér”, a mi Piroska testvérünk volt, aki a könyvben is szerepel. Emellett szembetűnő küldetésünk hasonlósága: Isten szeretetét árasztani magunk körül a pünkösdi Lélek erejével.
– Megbízatásának négy évére megfogalmazott önmagának valamiféle tervet, „programot”?
– Néhány hónapja különösen erősen hat rám a Miatyánk e sora: „amint a mennyben, úgy a földön is”. A mi karizmánk azt is jelenti, hogy Isten Országának megvalósulását már itt, a Földön elősegítsük, ha tetszik, siettessük. És ez gyönyörű feladat. Fontosnak tartom, hogy a testvéreket egyenként is megerősíthessem, segíthessem ebben. Kerületi elöljárónak lenni számomra folytonos „hátralépést” jelent: figyelni arra, hogy a Szentlélek Úristen mit szeretne. Négyéves tervem lényege éppen ezért így foglalható össze: valósuljon meg Isten elgondolása bennünk és általunk „amint a mennyben, úgy a földön is”.
Fotó: Kissimon István
