A francia ajkúak március 20-án ünnepelnek. 1970-ben akkor alakult a Frankofónia Nemzetközi Szervezete. A kínai nyelv napja április 20-ára esik, amely Cangjie ünnepe is, aki a hagyomány szerint megalkotta a kínai írásjeleket. Június 6-a az oroszoknak fontos, mert akkor született Puskin, az orosz irodalmi nyelv megteremtője. És a sort még hosszan lehetne folytatni. 2009 óta a magyar nyelvnek is van napja. Igaz, azóta módosult a dátum. Az idei évtől kezdve ünnepeljük november 13-án, azon a napon, amelyen 1844-ben az országgyűlés a magyar nyelvet államnyelvvé tette.
Ennyi a rövid kitekintés és történet. És bár egy héttel már utána vagyunk az eseménynek, azért visszavonhatatlan mulasztással talán nem maradtunk le róla. Hiszen számunkra, akik a Kárpát-medencében élünk, bizonyos értelemben minden nap a magyar nyelvé. Amelyet bár anyánktól tanultunk, s ezért róla könnyedén azt hisszük, jól ismerjük, mégis naponta képes fejtörést okozni. Ad számunkra bőven megfogalmaznivalót, siker- és kudarcélményt. És természetesen sok gyönyörűséget. A lényeg természetesen most mégis az: lett egy napunk az évben, amellyel „illik” kezdenünk valamit.
Könnyen megtörténhet, hogy erre a napra minden évben rászerveződik valamilyen aktuális kultúrpolitikai esemény. Szegény diákokkal pedig megeshet, hogy november 13. számukra a tollbamondási versenyek gyötrelmét fogja jelenteni. Reméljük, nem így lesz. De bárhogy alakuljon is, értelme attól lesz, ha sokan magukénak érzik majd.
Természetesen nem kell ilyenkor minden magát magyarnak vallónak ódát írnia az anyanyelvéhez. Ugyanakkor megadatik a lehetőség, hogy időnként több figyelmet szenteljünk annak a csodálatos képződménynek, amelyen megszólítjuk egymást. Igaz, sok mindent el lehet „mondani” szavak nélkül is. Hiszen vannak olyan helyzetek, amelyekben többet jelent egy mozdulat, egy tekintet vagy egy mosoly. Ám e helyzetek előtt vagy után szavakra van szükségünk, mégpedig olyanokra, amelyek meg is határoznak, körül is határolnak bennünket. Akár nemzeti, akár családi, akár egyéni szinten. És erre egyedül az anyanyelv képes. Ez a nap majd mindig alkalmat ad arra is, hogy sokan vitatkozzanak a magyar nyelvről. Arról, hogy vajon melyik nyelvcsaládhoz tartozik, hányféle germanizmust, anglicizmust bír még el, hány rosszul használt ikes igével, suk-sükkel, rövidítéssel, gyakran trágársággal tűzdelt. Folyjék is a vita! Figyeljünk is az okosokra, a nyelvészekre, ezekre az utolsó nagy harcosokra, akik védik és őrzik, sokszor helyettünk is identitásunk legfontosabb bástyáját: az anyanyelvet. S a legfontosabbat és talán legnehezebbet ne feledjük: használjuk úgy, hogy ne csak értsük, de meg is értsük egymást! Mi, magyarok. Magyarul. Egymás közt. November 13-án. És minden áldott nap.
