Magyarok külföldön: John Laslo zenész, Elvis- és John Lennon-imitátor, Ibiza ciudad/Budaörs

Gyermekkori álmom valósult meg, amikor tizennyolc évvel ezelőtt először jöhettem dolgozni a spanyol szigetekre, a zenészek paradicsomába. Már tizennégy évesen is Elvist próbáltam utánozni a tükör előtt, pedig akkor még alig tudtam gitározni. És amikor döntenem kellett, hogy németet vagy angolt tanuljak a gimnáziumban, Elvis miatt döntöttem az angol mellett. Harmadikban már meg is csináltam a középfokút – a budaörsi gimnázium történetében én voltam az első, akinek ez sikerült. Annyira jól ment az angol, hogy a tanárnőm azt mondta az anyukámnak, tolmácsnak kellene mennem. A jó kiejtés szinte jött magától, és a különböző dialektusok közötti váltást is könnyen megtanultam később. Az angolom alapján itt gyakran nem akarják elhinni, hogy magyar (és nem angol) vagyok, ami még ma is jól szokott esni.
Kezdetben leginkább azért volt számomra annyira fontos az angoltanulás, hogy az összes Elvis-számot értsem, igazán átélhessem, és hitelesen adhassam elő. Ez a szinte megszállott lelkesedés hajtott akkor, aztán ebből nőtt ki a zenészpályám. Úgyhogy nem túlzás, hogy én szinte minden eddigi sikeremet Elvis Presley-nek köszönhetem.
Vendéglátó-ipari főiskolát végeztem, szép karrier állt előttem, de egyáltalán nem lelkesített a lehetőség, hogy elkezdjek felfelé lépegetni a ranglétrán egy szállodában. Túl kiszámíthatónak, szürkének tűnt az az élet. Ami frissdiplomásként lezajlott bennem, azt ahhoz tudnám hasonlítani, mintha valaki itt és most pontról pontra meg tudná mutatni, hogyan fog lezajlani az életünk, sőt még azt is, mikor és miként fogunk meghalni. Kinek lenne kedve leélni azt az életet?
Ötfős zenekar által kísért Elvis-show-m sok éven át Mallorca legkeresettebb műsorának számított, a Beathoven zenekarban pedig hét évig John Lennon voltam. (Mostanában új műsorral, nem imitátorként dolgozom.) Mindent elértem, sőt talán túl is szárnyaltam, amire gyerekként vágytam, amire az adottságaim alapján képes voltam. Azért fogalmazok így, mert nem tartom magam kiugróan tehetséges énekesnek, zenésznek, tisztában vagyok a korlátaimmal. De ami hiányzott az adottságok terén, azt igyekeztem sok gyakorlással, igényességgel pótolni.
Télen otthon vagyok, a három gyermekünket is otthon taníttatjuk. Évente körülbelül háromszázszor lépek fel, mert itt minden nap „show-nap”. Érdekes ez az itt is, ott is lakás; gazdagabbnak érzem magam tőle. Hozzásegít, hogy árnyaltabban, több oldalról láthassak rá a dolgokra, a világra. Megtanít arra, hogy mennyiféle ember és észjárás létezik, és hogy sok probléma itt is, otthon is nagyon hasonló, mert a városi vagy úgy általában az emberi élethez tartozik. Ez megóv attól, hogy feleslegesen idegeskedjem bármi miatt is. A gyermekeimet is arra próbálom rávezetni, hogy legyenek jóban önmagukkal. És arra, hogy mindig mindent többféleképpen lehet megítélni, ezért törekedjenek nyitottságra, rugalmasságra. Szerintem az bánt másokat, aki önmagával sincs jóban. Így valójában egyáltalán nem önzésre nevelem őket, ha azt mondom nekik: mindenekelőtt a saját harmóniátokat tartsátok szem előtt. Hiszen az csak akkor lehet meg, ha a körülöttünk élőknek is jót akarunk, nem csak önmagunknak.
Szeretek a Baleár- és a Kanári-szigeteken dolgozni, de az idény vége felé azért mindig nagyon vágyom már haza. Magyarnak lenni itt nem mindig vidám. Főleg az angol és német közönség reakciói miatt, mert nekik csak egészen felületes ismereteik és tévképzeteik vannak rólunk. Például szlávnak hisznek bennünket, és meg vannak győződve arról, hogy az orosz az anyanyelvünk. Amikor kimondom: Hungary, általában az a rossz poén a válaszuk, hogy ha éhes (hungry) vagyok, miért nem eszem valamit.
A spanyolokkal sokkal jobbak a tapasztalataim, sőt őket több szempontból is hasonlónak látom hozzánk. Családcentrikusak, emberségesek, és semmilyen szabályhoz nem ragaszkodnak mereven, ha azzal segíthetnek. A hivatalokban vagy a kórházban nagyon átérzik az ügyfél problémáit, és azonnal nyugtatgatni kezdik: „No te preocupes” (ne aggódj). Ezt egyébként is gyakran mondják, valószínűleg azért, mert a nyugalom az egyik legfontosabb érték a számukra. Mindent el lehet intézni, csak egy kis jóindulat kell hozzá – ők így gondolkodnak. A két kislányunkkal itt jártunk terhesgondozásra, úgyhogy tapasztalatból beszélek: mindenhol rengeteg segítőkészséggel találkoztunk.
Ami a spanyolok családcentrikusságát illeti, arról van egy nagyon jellemző történetem. A tengerben, fürdés közben elvesztettem a bérelt kocsim kulcsát, ezért taxit hívtam, hogy intézkedhessem. Elég sokfelé kellett mennünk, elhúzódott az ügy. A taxis egyszer azzal lepett meg, hogy sajnos nem segíthet tovább, mert a fiáért kell mennie az iskolába. Nem érdekelte, hogy mennyit kereshetne még, ha továbbvisz, és olyan kedvesen mondta el, mi a helyzet, hogy egyszerűen nem lehetett haragudni rá. Sikerült megértetnie velem, hogy számára valóban semmi sem fontosabb, mint hogy odaérjen a gyerekért, és hogy szerinte ezt minden normális ember így gondolná. Igazat is adtam neki.
A világ valaha élt legjobb énekesét utánozni, valljuk be, csaknem istenkísértés. A show-val arra törekedtünk, hogy bemutassuk az életútját, bevonjuk a nézőket az ő világába, és katartikus élményt adjunk nekik. Az illúzió, az Elvisszel való találkozás minél teljesebb megteremtésére törekedtünk. Hol az üdvrivalgás, hol a számok közti, figyelemmel teli csend alapján lehettem biztos abban, hogy elértük, amit akartunk. Az It’s Now Or Never (O sole mio) éneklésére fel szoktam hívni a színpadra valakit, hozzátéve, hogy az jöjjön, aki szereti a feleségét. Jó néhányszor előfordult, hogy egészen idős, ötven éve vagy még annál is régebben házasodott férfiak énekeltek velem a feleségüknek, ami mélyebb, kivételesen megható értelmet adott a számnak, a szövegnek.
Elvis Presley számomra végül is egy szerep, mint egy színésznek Lear király. A különbség az, hogy számomra ő volt a „főszerep”, a nagy álomszerep. Szerintem azért tetszem ebben a szerepben a nézőknek, mert érzik, hogy nemcsak a külsőségeket utánzom, hogy ez az egész nálam mélyről fakad: mélyen átélt, személyes ügy. Látják, mennyire jó médiuma próbálok lenni Elvisnek, de azt is, hogy közben önmagam maradok, nem „alakoskodom”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..