Közben beszélgettünk. Kissé persze egyoldalúan, feleségem válaszai csak a képzeletemben éltek, de a beszélgetés, mint mindig, most is megnyugtatott. Még szedegettem a leveleket, amikor halk madárdal ütötte meg a fülemet. Jól ismert, kedves csicsergés, amelyet annyiszor hallgattam a Margit-szigeten, a Népligetben, a Budai-hegyek vagy a Pilis erdeiben. A nálunk telelő vörösbegyek ősszel is megszólalnak, és énekük valahogy nagyon illik a temetők hangulatához: nem túlságosan hangos, finoman gyöngyöző, kissé mindig szomorkásnak tűnő, de tisztán csengő és nagyon változatos. Kerestem a madarat, de nem sikerült megpillantanom, valahol az urnafal mögött dalolt. Néhány perc múlva aztán maga jelentkezett, átrepült a sétány felett, és a másik oldalon énekelt tovább. Közel volt, jól láthattam. Tollait kissé felfújva, szárnyát enyhén leeresztve, igazi vörösbegy pózban ült. Amíg hallgattam, azokra a kirándulásokra gondoltam, amikor még feleségemmel együtt gyönyörködtünk a narancspiros mellényű kismadár gyöngyöző strófáiban. Neki kedvenc madara volt a vörösbegy. Újra nehéz lett a szívem, a sír fölé hajoltam, hogy az utolsó kőrisleveleket is kiszedegessem az árvácskák tarka szirmai közül. A vörösbegy közben elhallgatott, de el is tűnt, nem láttam többé. Talán az a vetési varjú ijesztette el, amely a már kopasz kőrisfa alacsony ágára szállt. Kicsit bizalmatlanul nézett felém, de aztán megnyugodott, és leszállt a sírok fölé. A varjaknál megszokott komótos léptekkel sétált, vaskos csőrével néha szétcsapkodta a lehullott leveleket, és alájuk pillantott. Amíg figyeltem, semmit sem talált, és amikor néhány károgó társa szállt át a temető felett, hozzájuk csatlakozott. Kifelé menet, a főbejárat közelében, újra találkoztam egy vörösbeggyel. Talán a korábban látott madárral, de ezt nem tudhattam, hiszen mindegyikük egyforma narancspiros mellényt visel. Bokorágon ült, és szorgalmasan tollászkodott. Majd a földre röppent, és akár a varjú az imént, keresgélni kezdett. Ügyesebb volt, mint a fekete madár, vagy talán csak szerencsésebb, mert gyors egymásutánban háromszor is felcsípett valamit. Közben egyre közelebb került, és amikor ezt észrevette, megtorpant. Éjfeketén csillogó szemét néhány pillanatra rajtam felejtette, aztán megfordult, és halk „cik-cik” hangokkal a bokrok közé suhant. Már erősen szürkült, a magasban úszó felhők újabb esőt ígértek, feltámadt a szél, és a kőrisfák utolsó levelei is elváltak az ágakról. Kerengve, pörögve hullottak a néma sírok közé.
