Az idei millenniumi év apropója a litván név első hivatalos említése 1009-ben a Quedlingburgi Krónikában. Ettől az időponttól a Gondviselés jelenléte különösen is nyomon követhető a litván kereszténység történetében. A krónikai feljegyzés Querfurti Szent Brúnótól származik, akit később maguk a pogány litvánok öltek meg. Szent Adalbert mellett Brúnó volt az, aki vérével szentelte meg a Baltikum területén a kereszténység elvetett magjait. A litván kereszténység gyökerei ide, a XI. századi missziókig nyúlnak vissza. Netimeras litván törzsfő fogadta Szent Brúnót, és hatására megkeresztelkedett. A folyamattal egyet nem értő testvére rabságba vetette Brúnót, és 1009. február 14-én tizennyolc társával együtt lefejeztette. Negyedszázad múlva Mindaugas egyesíti először a litván törzseket, és 1250-ben háza népével együtt latin rítus szerint megkeresztelkedett. Ezt követően IV. Ince pápától kért és kapott koronát, mellyel 1254-ben királlyá koronázták. 1263-ban a királyt a szomszédos fejedelmek meggyilkoltatták, így a kereszténnyé válási folyamat ismét megakadt.
A keresztény közösség ekkor többnyire házaknál, mondhatni „katakombákban” élte mindennapjait, így őrizve hitét. Az 1918-tól 1940-ig számított rövid és szabad vallásgyakorlás idejét a náci, majd pedig a közel ötven esztendeig tartó szovjet elnyomás követte. A templomok többségét bezáratták, és a legkülönfélébb célokra használták: a vilniusi székesegyházban például autószerelő műhely működött. A templomba járás ugyan nem volt tiltva, de az ötvenes évekig számos papot és világit vittek el a templomkapuból Szibériába, később pedig az egyéni egzisztencia ellehetetlenítésével fenyegették a keresztényeket. Ez a korszak egyfelől a litván keresztény közösség második kálváriáját jelentette. Az egyház „földalatti” és titokban való működése ismét megnyilvánult. Ennek a korszaknak és lelkületnek leghitelesebb jelképe a Keresztek hegye, mely a litván kereszténység állhatatosságát és megmaradni akarását tükrözi.Végül 1387-ben Jagelló (litvánul: Jogaila) fejedelem, később lengyel király az, aki – felesége, „a litvánok apostola”, Szent Hedvig segítségével – bevezette a litvánokat a kereszténység nagy családjába. A fejedelem a keresztségben Szent László királyunk pártfogását kérve a László nevet vette fel (szent királyunk ettől a kortól fogva a vilniusi székesegyház társvédőszentje, és benne egy kápolnát is szenteltek neki, mely jelenleg is „újranyitásra” vár). Ezután a litvánok viszonylag rövid idő alatt hitüket tudatosan élő kereszténnyé lettek, ami nagyban köszönhető az időközben letelepedett szerzetesrendek munkájának, különösen a ferenceseknek, illetve a későbbi litván fejdelem, Báthory István (a vilniusi egyetem alapítója) „szövetségeseinek” a jezsuitáknak. 1795-ben Lengyelország- Litvániát a nagyhatalmak három részre osztották. A litván terület a cári Oroszország fennhatósága alá került. Az 1863-as forradalom nyomán a cári hatóság a területen több tízezer embert akasztatott fel, illetve deportált, a templomokat bezárták, és a cirill írást tették kötelezővé.
Az immáron független litván katolikus egyház közössége, erőt merítve a keresztényként való megmaradás kegyelméből, ma hasonló örömökkel és feladatokkal éli mindennapjait, mint az egykori szocialista blokkhoz tartozó egyházak. Napjainkban Litvánia lakosságának 80 százalékát (2 741 250 fő) katolikusok alkotják. Az egyházszervezet 7 egyházmegyéből (melyből két érsekség), 677 plébániából és 120 lelkészségből áll. Tizenhárom püspök és 710 pap teljesít szolgálatot.
