Ennek a benedeki mondatnak az érvénye talán nem korlátozódik a szerzetesekre és a zsolozsma végzésére, hanem nagyon jól kifejezi a liturgián való részvételünk irányát és súlypontjait is, és betekintést enged a liturgia legmélyebb „emberi” természetébe. A „szobánk rejtekében” végzett magános imádságunk születhet a szív bőségéből, és onnan kiindulva bontakozhat ki a személyes Istenhez intézett, artikulált emberi szóvá. Az egyház közösségében végzett istentisztelet viszont mindig kívülről indul, s halad egyre befelé. A liturgiában a leírt és kimondott szóé, a hangé, a mozdulatoké, a látványé, valamint az ezeket istentiszteletté egybeszövő szabályoké és a hordozó közegé, vagyis a gyülekezeté az elsőbbség. Ha szabad így mondani, a liturgia nagyon is pragmatikus valóság, amennyiben a tetteké, a külső történéseké a főszerep. A hitelesen végzett liturgia mozgósítja testünket, érzékeinket, és meg is szólítja azokat. Az istentiszteleten való részvétel ugyanis nem pusztán és nem elsősorban szellemi tevékenység. Nemcsak szövegek megértése, és azokból a megfelelő erkölcsi következtetések levonása. Ott az egész ember vonódik be Isten és az ő népe között zajló párbeszédbe, és Isten dicsőítésébe. Ilyen értelemben az istentisztelet – emberi szemmel nézve – elsősorban tapasztalás. Ez azonban nem jelenti különféle tapasztalatok erőltetett és mesterséges keresését, ébresztését. Mint minden igazi tapasztalás, a liturgián való részvétel is a valóság minél teljesebb, feltételek nélküli befogadását, valamint a valósággal kapcsolatos belső rezdüléseinkre való elfogadó, nem minősítő odafigyelést jelenti. A liturgia objektivitása ehhez a kézvezető: az ott előre meghatározott rendben felhangzó szavaink, elvégzett mozdulataink a tapasztalásnak ebbe a rendjébe hívnak bennünket, és teszik lehetővé, hogy hozzájuk „hajlítsuk szívünket”. Ha tehát, Szent Benedek buzdítására, bensőnket össze szeretnénk hangolni az egyház „hangjával”, a legjobb út ehhez a figyelmen keresztül vezet. De nem a ráncolt homlokú, az önmagán erőszakot téve koncentráló ember figyelmét kívánja a liturgia – ez csak eleve kudarcra ítélt intellektuális gyakorlattá degradálná a részvételünket. A teljes ember jelenlétét, odaadását kéri, aki készséggel adja át szívét, hogy egyházában, egyházával dicsőítse az Istent. Így lesz a liturgia egész életünk istentiszteletének csúcsa és forrása, mintája és beteljesedése.
(Liturgikus rovatunk új szerzője bencés szerzetes, a római Szent Anzelm Egyetemen szerzett doktorátust. A bencés rend budai Szent Benedek Tanulmányi Házának igazgatója.)
