Sok „modern és pluralista” ember számára illetlenségnek tűnik a misszió. Miért zavarunk meg másokat ősi törzsi kultúrájuk, szokásaik gyakorlásában, miért kavarjuk fel hiedelmeik és félelmeik világát, amikor minden isten egyformán lehet jó, sőt, a nem vallásosak is lehetnek jó emberek? Vagy kérdezhetnénk szervezeti szempontból is: vajon azért imádkozunk-e, hogy a katolikus egyháznak több tagja legyen?
Az első kollekta-könyörgés a legfontosabbra emlékeztet: „Istenünk, te azt akartad, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére.” Isten misztériumát mondja ki a könyörgés: mindenkit üdvösségre hív, és ezen munkálkodik. Az igazság pedig ennek eszköze: aki ismeri az igazságot, az az üdvösséghez is odatalál majd. A missziónak kettős célja van – a kollekta következő kéréseinek megfelelően –: munkásokat küldeni az örömhírrel, hogy az mindenkihez eljuthasson, és az Igazság köré már összegyűlt népet tovább segíteni az üdvösség útján. Az ember önmagától is sokat tehet Isten keresésében, az erkölcsös életvitelben, de keresztényként hisszük, hogy minket Isten szólított meg, szavát és gondviselő tetteit már az Ószövetség népe is tapasztalta, mi pedig Fiára figyelünk, arra, amit ő mondott és elénk élt: ez Isten teljes kinyilatkoztatása. Ő az út, amely az üdvösségre vezet, és ez ad nekünk bátorságot, sőt küldetést ahhoz, hogy Istenről és Fiáról, az Útról tanúskodjunk másoknak. Amikor az örömhírt hirdetjük, minden kultúrát és személyt tiszteletben tartva lépünk oda másokhoz az üdvösség üzenetével és közelségével. Reményünk és célunk, hogy – a felajánlási könyörgés szavaival szólva – „általa napkelettől napnyugatig megdicsőüljön neved a nemzetek között, és mindenütt ezt az egyetlen áldozatot mutassák be Fölségednek”.
