Ide kapcsolódik egy orosz színtársulat néhány éve látott előadása, amely – noha maga a darab talán nem is olyan kiemelkedő jelentőségű – felejthetetlen élménnyé vált számomra. Az előadás különlegessége abban állt, ahogyan annak egyetlen szereplője a színdarab egyetlen helyszínét betöltő és telezsúfoló számtalan tárgyhoz kötődött. Az egész előadás alatt pakolt, nem csinált mást, mint élete helyszínének tárgyait rakosgatta és használta, mégis valami olyan megmagyarázhatatlan fenséges érzést keltett bennem, amelyet máig sem tudok elfelejteni. A tárgyak akkor és ott életre keltek, szinte beszéltek, éreztek, sugároztak, jeleztek és egyben tartottak, megtartottak. Ez a rendező valamit nagyon tudott a tárgyak szakramentalitásáról. Hétköznapi életünk fontos tárgyai, drága csecsebecséink, apró emléktárgyaink egy jelentős esemény, életszakasz vagy személy által telítődnek spirituális energiákkal. Emlékjellé váltan a felidézett személyt, a múltat képesek a jelenbe hozni, energiával töltve fel bennünket. Az Eucharisztia szentségét hordozó jelek az egyház egész közössége számára isteni erővel töltődtek fel azon a szent éjszakán, amely az azóta történt összes ünneplés üdvhozó valóságával egyetemben mind jelenvalóvá válik a jelenben ünnepelt szentmiséink alkalmával az átlényegüléskor. Az a teológiai megközelítés, amely elsősorban a lényegre és az átlényegülésre koncentrál, egyrészről hasznos ugyan, mert képes megfogalmazni az átváltozással létrejövő maradandó jelenlétet, mégis, sokszor az az érzésem, hogy oly mértékben nyugtatja meg és fékezi le gondolkodásunkat, hogy az képtelen kapcsolatot találni szívünk legmélyebb rétegeihez, ahol pedig valójában élünk, otthon vagyunk, és ahonnan cselekedeteink megszületnek. Pedig mindazt, amit a hétköznapjaink emlékjeleihez kötődő érzelmeink tudnak, létrehoznak és fenntartanak bennünk, sokkal inkább kellene tudnia szívünknek az Eucharisztiával kapcsolatban.
