Jean-Luc atya egy, a XIX. század végén Lourdes-tól nem messze megalakult kis francia kongregáció, a Jézus Szent Szívének Bétharrami Papjai közösség tagja immár huszonhat éve. A kongregáció elöljárójaként élete számos színtéren zajlik: Toulouse közelében, Pibracban plébános, gyakran jár Olaszországba, a Szentföldre, Elefántcsontpartra és a Közép-afrikai Köztársaságba.
Algériában született, francia családban, „az integráció a vérében van”, szeret különféle emberekkel találkozni. Négy évvel ezelőtt fedezte fel a BlaBlaCart, ahol felajánlhatja, hogy elvisz valakit az autójával, vagy utasként csatlakozhat másokhoz, osztozva a költségeken. Egy világ nyílt meg előtte: így ahelyett, hogy a rádiót hallgatva egyedül utazna, és attól félne, hogy vezetés közben elalszik a volánnál, emberekkel találkozhat. Az útitársaival sokféle beszélgetése volt már: adott házassági tanácsot, tartott lelki tanácsadást. „Közben mindig arra gondolok: ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Nagyon sokat tanulok az emberektől, akikkel találkozom” ― mondja.
„Papként igyekszem nyitottan élni, de az ember így is csak a saját vágányán közlekedik. Megvan a plébániája, az emberek, akikkel találkozik, mindig ugyanazokkal. Itt viszont megismerkedhetem az egész társadalommal.” Kezdetben főleg fiatalokkal utazott együtt, ekkoriban végignézte a Trónok harcát, hogy képben legyen. Vitt már magával utasként környezetvédőt és anarchistát is, és felfedezte, milyen nagy szükségük van az embereknek arra, hogy beszélgessenek. Ha egy pappal találkoznak – akkor is, ha leginkább csak a botrányok híre jutott el hozzájuk az Egyházból –, azonnal megnyílnak: „Minél távolabb van valaki az Egyháztól, annál jobban vágyik arra, hogy kapcsolatba kerüljön az igaz-sággal, és ez nagyon lelkesítő” – szögezi le.
Sem utazás közben az autóban, sem a profilképén nem visel kollárét, mert úgy érzi, ez korlátot jelentene: aki tudja róla, hogy pap, az rögtön úgy érzi, be kell számolnia arról, hogy ismer egy bíborost, vagy hogy volt elsőáldozó. Őt azonban az ember érdekli, akivel találkozik, és az, amit ez az ember tanít neki. Nem rejti véka alá, hogy pap, előbb-utóbb mindig kiderül.
„Amikor valakivel együtt utazol, az autó olyanná válik, mint egy mozgó gyóntatófülke. Találkozol egy emberrel, akit soha többé nem látsz, és szabadon eldöntheted, hogy hallgatsz, vagy megnyílsz előtte. Nem nézünk egymás szemébe, csak együtt haladunk az úton, és lassan kibontakozik a másik előtt az életünk. Ráadásul nem a fizetségre épül a kapcsolatunk: ez nem olyan, mint a pszichológusnál, aki a végén elkéri az óradíját. Rám is igaz: ezek az emberek evangelizálnak engem. Voltak bizonyos elképzeléseim az elváltakról, a hippikről és másokról, de mióta megismerem őket, úgy látom, mindenki arra vágyik, hogy megtalálja az élet értelmét. A velük való utazások során kiengesztelődtem a társadalommal” – fogalmaz a szerzetes.
Jean-Luc atya azt is elmesélte, hogy az utazás előtt nem néz utána annak, ki az, akit magával visz. Egyszer egy hosszú tunikás, szakállas muszlim várt rá a megadott helyen. Gondolta, biztosan az Iszlám Állam egy tagjával utazik majd: „Aztán beszélgetni kezdtünk a Szentháromságról, és olyan érdekes társalgás alakult ki közöttünk, hogy eltévesztettem az utat… Két órát vesztettünk emiatt, de jót nevettünk rajta! Egyszer pedig Nizzában felvettem egy fiút, aki katolikus volt, járt Taizében, volt ifjúsági világtalálkozón is, szeretett bulizni, és egy muszlim lány eltérítette Jézustól. Elég lehetetlen páros voltunk, mégis végigbeszélgettük és -énekeltük az utat, megismertük egymást.”
Hogy melyik volt a legszebb találkozása? „Floriane. Gyerekeknek, nyugdíjasoknak és fogvatartottaknak tartott tárlatvezetést a Renoir Múzeumban. Nem vallásos zsidó családból származott. Minden hónapban elment a Louvre-ba a barátjával, hogy megnézzenek egy termet. Kértem, hogy mesélje el, melyik kép hatott rá a legjobban. »Veronese Kánai menyegzője a Gioconda-teremben – mondta, majd így folytatta: – De nem a szépsége hat meg. 133 ember van azon a festményen, mindenki játszik, szórakozik. A kép középpontjában pedig ott ül egy férfi. Azt hiszem, Jézus az: megrendít, hogy ott van a szeretet maga, mégsem érdekel senkit. Amikor megláttam, elfogott a sírás, és nem tudtam abbahagyni.« A beszélgetésünknek ettől a pontjától mint valami puzzle, úgy állt össze bennem, hogy mit akart mondani: házasodni szeretne, de a barátja nem akar. Egyedül érezte magát, mint az az ember a képen. Végül elmondta, hogy zsidóként vérségi kötődést érez Jézus iránt. Már régóta vonzotta őt, és az élet sok-sok fordulata után végre rátalált.”
Arra a kérdésre, hogy mit nyert ezekkel az utazásokkal, Jean-Luc atya így felelt: „Lelki tapasztalatokat, amelyek papként táplálnak engem. Az utazásoknak köszönhetően sok-sok elgondolásom és előítéletem megdőlt: elmondhatom, hogy találkoztam már a szamáriai asszonnyal, valamint Zakeussal is, és úgy éreztem, olyan vagyok, mint ők.”
Forrás és fotó: Famiglia Cristiana
