Kísért az iszap által összemart testrészek látványa is. Újra és újra magam előtt látom a fal mellett kucorodó kutya iszapos lúgtól megvakult szemeit. A kihalt, üres területet, a kísértetvárost. Nem felejtem a hálás kézfogásokat, ahogyan azt az önkéntest sem, aki még egy megsérült idős férfi arcára is mosolyt csalt. És hogyan felejthetném el a helyi asszonyokat, akik heteken keresztül mindennap reggelit készítettek nekünk! Látom a könnyes szemű, fehér ruhás szendrőládiakat, akik a fél országot átutazták, hogy visszaadhassanak valamit abból a szeretetből, amit ők kaptak. Előttem van Mádl Dalma keze is, ahogy megsimogat egy plüsskutyáját cipelő kisfiút. És nem tudok feledni egy iszappal összefröcskölt férfit, aki, miután a hóna alá vette a védőruhát, a gumicsizmát, és fejét ingatva megfogta az élelmiszercsomagot, csak ennyit mondott: „Hogyan fogjuk mi ezt meghálálni?”
