Közösségben hordozzuk egymást

Fotó: Merényi Zita

 

Hortobágyi T. Cirillt (képünkön), a pannonhalmi bencés közösség új főapátját Nursiai Szent Benedek ünnepén, március 21-én iktatták be tisztségébe. Szent Asztrik apát 86. utódát ebből az alkalomból invitáltuk beszélgetésre, melynek során eszményeiről és terveiről kérdeztük. A főapátot szerzetestársa, Fehérváry Jákó, a budapesti Szent Szabina-kápolna igazgatója is elkísérte.

Miért döntöttek úgy, hogy ketten adnak interjút?

Hortobágyi Cirill: Úgy érzem, hogy Pannonhalmának nem csupán egyetlenegy arca van. Évszázadok óta meghatároz bennünket, hogy a misszió feladatait az egész közösség hordozza. A közösségbe pedig a munkatársaink is beletartoznak, függetlenül attól, hogy mely területen dolgoznak. Szerintem hitelesebben tudjuk megjeleníteni a monostor sokféle arculatát, ha egy-egy ilyen alkalommal több ember képviseli. A kommunikációs vezetőnktől is azt kértem, hogy a sajtó előtti megjelenések alkalmával mindig legyen mellettem valaki a közösségből. Jákó atya a budapesti tanulmányi ház vezetője, a növendékek nevelésével és a liturgiával is foglalkozik.

Mi változott és mi maradt a régiben azóta, hogy főapát lett?

H. C.: Ugyanaz a szerzetes vagyok ma is, aki azelőtt voltam. Továbbra is ugyanabban a szobában fogok lakni, nem költözöm be a főapáti lakosztályba.
A rendi munka területeit jól ismertem korábban is, hiszen 1991-től perjel és 1993-tól ­Várszegi Asztrik gazdasági helyettese is voltam. Nem állt be tehát gyökeres változás az életemben. Azt még meg kell szoknom, hogy az oltár mellett állva az én nevemet mondják a kánonban. Úgy érzem, nem egyszerű feladat felnőni ehhez. Természetesen ezután még többet kell foglalkoznom az emberek ügyeivel és a közösség problémáival, mint eddig.

Várszegi Asztrik püspökként vezette a közösséget. Minden főapát püspök is egyben?

H. C.: Nem. Olyannyira nem, hogy a most már több mint ezer év alatt egyedül Várszegi Asztrik volt püspök. Ennek az az oka, hogy esztergomi segédpüspök volt, amikor megválasztották. Pannonhalma egy kis egyházmegyeként működik, tizenöt plébánia tartozik hozzá. A főapát püspöki jogú személy, aki tagja a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának.

Tanítani fog a jövőben?

H. C.: A sok feladat miatt biológiát már régen nem tanítok, a földrajzot tavaly adtam le. Maradt a társadalomismeret, amit a tizenkettedik évfolyamnak tartok. Ezt szeretném folytatni. Nagyon élvezem, hogy a végzős diákokkal a társadalom erkölcsi, gazdasági és politikai vetületeiről beszélgethetünk. A bérmálási előkészítőt sem szeretném abbahagyni.

Évek óta misézik a baracskai ­raboknál.

H. C.: Az első konventen erről is beszéltünk a rendtársakkal, s ők támogattak abban, hogy folytassam ezt a missziót. Azért van szükség erre, mert úgy látom, jó és fontos azoknak, akikhez megyek, hiszen mindig örömmel és szeretettel fogadnak. Olyan szolgálat ez, amelynek nincs semmilyen visszacsatolása.
A Szentírás erről a munkáról beszél úgy, hogy miénk az ültetés feladata, az aratás pedig már nem ránk tartozik. Senki sem jószántából van börtönben, ezért minden liturgián bátorítani, biztatni kell az embereket, el kell hitetni velük, hogy Isten szereti őket, és van út számukra, amely előre visz.

Változott valami a közösség életében azzal, hogy új főapát került Pannonhalma élére?

Fehérváry Jákó: A közösség az egész tavalyi évet arra szánta, hogy ezt a váltást szépen éljük meg. Úgy gondolom, a reményeink beváltak, ez az időszak ünnepe volt a közösségnek. Természetesen új főapáti tanács alakul, kell majd egy új perjel is. Izgatottság van bennünk, hiszen most kell kialakítanunk, meghatároznunk a következő időszak fő irányait. A múlt évben megfogalmaztunk egy küldetésnyilatkozatot is, amely így hangzik: „Imádság, lectio és munka köré rendezett élettel otthonos, befogadó közösségben segítjük és hordozzuk egymást és a ránk bízottakat a Krisztus-követésben.” Ezt kell most megvalósítanunk a mindennapokban.
H. C.: A tervezés időszaka azért jó, mert ilyenkor szabadabban tudunk gondolkodni arról, hogy mi lenne az ideális a döntési mechanizmusok, a testületek összetétele, a feladatok elosztása vagy éppen a rendtársak leterheltsége tekintetében. A vágyaink persze mindig feljebb emelnek bennünket a valódi lehetőségeknél. Most következik a valóság és a tervek összecsiszolása. Szeretnénk például dékániákra osztani a közösséget, ami azt jelenti, hogy kisebb csoportokat hoznánk létre. Így a kommunikáció, a testvériség megélése hatékonyabb lehetne. Ennek formáját és lehetőségét most kell összehangolnunk a szerzetestársak fel­adataival, időbeosztásával.

A benedikálási szertartáson elmondott beszédben hangzott el a következő: „Egy apát ne legyen se túl jámbor, se túl okos, se túl egész­séges!” Hogyan kell ezt érteni?

F. J.: És még az is elhangzott Cirill atyától, hogy ne ő legyen a legfiatalabb, ami nem kis derültséget váltott ki. Nem az a jó vezető, aki a közösség tagjai közül a legtehetségesebb. A jó vezető szerintem hagyja élni, dolgozni azokat, akiket rábíztak. Helyet ad azoknak, akik esetleg jobban értenek egy-egy területhez.
H. C.: Igen, vannak olyan vezetők, akik mindent maguk akarnak megoldani. Ebben az esetben a munkatársaknak legfeljebb az a feladatuk, hogy a keze alá dolgozzanak. Az, aki közösségben gondolkozik, nem így fogja fel a vezetés felelősségét. Az is fontos, hogy a vezető képes legyen együtt­érezni a többiekkel. Ha valaki mindenben a legeslegjobb, akkor nem tud mit kezdeni mások törékenységével.

Mit jelent ma Pannonhalma? Hogyan lehetne megfogalmazni a bencés lelkiség alapjait?

F. J.: Anselm Grün írt egy könyvet, amelynek az a címe, hogy Alulról induló lelkiség. Szeretem ebből a mélyről forrásozó lelkiségből értelmezni a küldetésünket. Mindannak, amit adni tudunk, a közösségben van a gyökere. Valamikor azt hittem, hogy a bencések névjegye a liturgia végzése. Ma már úgy látom, hogy ez is fontos, de sokkal nagyobb jelentősége van a közösségnek. Szerintem fogadalmunk elemei közül a legfontosabb a stabilitás. Mi azt ígértük meg Istennek, hogy kitartunk egymás mellett, bármi is történik. A monostor is azért fontos, mert ott van, mert stabil, állandó, amire építeni lehet.
H. C.: Szent Benedek hagyománya a VI. század óta létezik, Pannonhalma a X. század óta működik. A bencés lelkiség állandó eleme az Istennek, az istenkeresésnek, a szolgálatnak odaadott élet. Emellett van egy változó oldala is, ami a kor ­kihívásaihoz alkalmazkodik. Pannonhalma a középkorban kulturális és közigazgatási centrum volt, a barokk korban inkább zarándokhelyként működött. Az újkorban a lelkipásztori feladatok kerültek előtérbe, míg a XIX. századtól az oktatás-nevelés ügye vált meghatározóvá. A mai korban valóban a közösség lehet az a kihívás, aminek leginkább meg kell felelnünk.
Ugyanakkor a bencések magányos emberek, erre utal a monachosz kifejezés is. Létünknek van egy olyan szelete, amit a Jóistennel való kapcsolatban élünk meg. Ma az is fontos, hogy megtaláljam azt a feladatot, küldetést, ami az én szívemnek kedves, amely révén leginkább kamatoztatni tudom a képességeimet, és ha rátaláltam erre, akkor a közösség missziójával is összhangba kell hoznom. Az ember mélyebbé válásának része az áldozatvállalás, az elköteleződés, aminek fontos eleme az is, hogy a saját szempontjaimat alárendelem a közösség céljainak.

A magyar Egyházban mi a szerepe a bencés közösségnek?

H. C.: Az egyházi élet területén a bencés karizmánkat tudjuk betenni a közösbe. Ez sokféle szolgálatot jelent. Persze ezeket a feladatokat nem csak mi végezzük, egy hajóban evezünk, de mindenki teszi a dolgát, ami sajátosan rá jellemző.

Pannonhalma nevét megannyi minőségi terméken ott találjuk, legyen szó borról, teáról, gyógynövényes vagy gasztronómiai termékekről. Miért döntöttek úgy, hogy elindulnak ezen az úton?

H. C.: A gazdálkodási tevékenység is része a bencés hagyománynak. A II. világháború előtt a rendnek voltak birtokai, azok jövedelméből tudtuk fenntartani magunkat és az intézményeinket. Ez a modell napjainkban már működésképtelen. Ma nyolc iskolánk, két szociális otthonunk és tizenöt plébániánk van, amelyek jelentős anyagi ráfordítást igényelnek. A gazdasági tevékenység nemcsak azt a célt szolgálja, hogy hozzá tudjunk járulni ezek fenntartásához, hanem a társadalmi beágyazódottságot is elősegíti. Mondok egy példát. A pannonhalmi borvidék a téeszek idején alvó állapotban volt, csak mennyiségi termelés folyt, az itt előállított bor kocsmákba került. Mi egy olyan pincegazdaságot hoztunk létre, ami nevet adott a borvidéknek. Az átlag pannonhalmi szőlősgazda is profitált ebből. Ugyanakkor visszahoztuk azokat a bor- és szőlőkultúrához tartozó egyházi népi szokásokat, amelyek feledésbe merültek. Szent János napján boráldást tartunk, Vince napján az egész szőlőterületet megáldjuk, Orbán – a nyitott pincék – napján a szőlőparcelláknál felállított kereszteknél imádkozunk. Ugyanilyen szerepe van a Nagyboldogasszony napján tartott gyógynövényáldásnak is.

Beszélhetünk pannonhalmi modellről?

H. C.: Szerintem abban az értelemben talán igen, hogy a hagyományokat mi megújítva próbáljuk alakítani és továbbgondolni.

A beiktatás során Cirill főapát úr azt is mondta: „a monostor kísérlet arra, hogy a világ egy pici részét ideálisan rendezzük be”. Rejlik ebben némi kísértés arra, hogy a szerzetesi közösség elsősorban a saját világát építse fel.

F. J.: Az ideális szót árnyalnám egy kicsit. Ez arra vonatkozik, amikor az eszmények megvalósulására helyezzük a hangsúlyt, ám arra is figyelnünk kell, hogy mi lehetséges. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberek nem ideálisak.
H. C.: Aki egy kicsit is értékesnek tartja a saját munkáját, hagyományát, az büszke is rá, azaz fontosnak, jónak, követendőnek tartja, amit csinál. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy mások is képesek erre, az ő meglátásuk, módszerük is helyes lehet. Büszke vagyok a Bencés Kiadó könyveire, de természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy a Jezsuita Kiadó vagy az Új Ember is értékes könyveket jelentet meg. Az Egyház spirituális hagyományában is többféle irányzat van. Mindenki jónak tartja azt, amit követ, de abba a hibába nem szabad beleesnünk, hogy lenézzük a többit.

Ferenc pápa gyakran beszél arról, hogy a mai Egyház lépjen ki a komfortzónájából, sőt, arra buzdít, hogy menjünk el a peremvidékekre.

H. C.: Mi a magunk módján már kiléptünk ebből a komfortzónából. Több olyan területet is működtetünk, ami nem csak egy katolikus vagy egy keresztény ember számára lehet vonzó. Szerintem ilyen szerepe van a turizmusnak, a kiállításoknak, a kulturális rendezvényeknek, de még a pincészetünket is ilyennek látom. Amikor a fejlesztéseken gondolkodtunk, felkerestem osztrák és bajor monostorokat. Világossá vált számomra, hogy a turizmus a misszió nagyon hatékony eszköze is lehet. Előfordul, hogy valaki a művészeti értékek miatt látogat el egy apátságba, de a motiváció tulajdonképpen mindegy, az a lényeg, hogy eljöjjenek hozzánk. És ha már itt vannak, biztos, hogy kapnak valamit, vagyis nem ugyanúgy mennek majd el, ahogyan érkeztek.
F. J.: A bencések számára nagyon fontos a monostor.
A jezsuita pápa a maga lelkiségéből indult ki, amikor megfogalmazta ezt az üzenetet, nekünk pedig az a feladatunk, hogy lefordítsuk a saját lelkiségünk nyelvére. Érdekes, hogy a francia Guy Gilbert, aki „bőrdzsekis” papként valóban a peremvidéken végzi a pasztorális munkát, minden évben három hétre elvonul feltöltődni egy bencés monostorba. Mi adhatjuk meg a hátországot azoknak, akik az élet sűrűjében dolgoznak. Szerintem a pápa nem segítőszindrómás embereket akar az Egyházban látni.

A tanítás, a nevelés milyen szerepet tölt be a pannonhalmi bencések életében?

H. C.: Mindenképpen ez az egyik fő küldetésünk. A főapátság a fenntartója a nyolc tagintézményből álló országos Szent Benedek Iskola-hálózatnak és a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumnak is. Közösségünkből legtöbben az iskoláinkban dolgoznak. A bentlakásos pannonhalmi gimnázium azért is fontos, mert az egész napos elfoglaltságokkal sokkal jobban tudjuk alakítani a fia­talok személyiségét. Ugyan­akkor ez a módszer egyre nagyobb feladatot ró ránk. Én 1988-ban diplomáztam, abban az időben a félelemkeltés még ott volt a fegyelmező eszközök között, de ma már ez szóba sem jöhet. Az sem mellékes, hogy a volt bencés diákok fontos társadalmi bázist jelentenek számunkra.