– Milyen előzmények vezettek odáig, hogy református lelkész létére részt vett II. János Pál temetésén?
– Amikor Karol Wojtyłát megválasztották pápának, érettségi után voltam nem sokkal. Emlékszem, édesapámmal, aki szintén református lelkész volt, épp fűrészeltünk az udvaron, mikor bemondta a konklávé eredményét a Déli Krónika. Édesapám így reagált a hírre: lehet, hogy mégis vége lesz a kommunizmusnak? Honnan lehetett ezt sejteni akkor, 1978-ban? Egyrészt a lengyel pápa a közép-európaiság képviselője volt, amiben benne van a kereszténység sajátos íze, katolikus, protestáns egyaránt. Másrészt II. János Pál világosan kimondta, hogy a kommunista világrend az ateizmusra épül, így azzal nekünk semmifajta kompromisszumot nem szabad kötnünk. A következő emlékem szintén az apámhoz kötődik, aki azt mondta, menjek ki Czestochowába, mert ott lesz a pápa. De édesapám – mentegetőztem –, minket úgy tanítanak, hogy csak lelkészszenteléskor, illetve konfirmációnál térdelünk le, ilyen katolikus alkalmakon viszont reformátusoknak nincs térdelés. Milyen kínos lenne, ha odamegyek, félmillió ember letérdel, én meg állva maradok. Erre azt felelte apám: menjél nyugodtan, térdelj le, a lengyelek között te is katolikus vagy. Onnantól kezdve mindig különös figyelemmel voltam II. János Pál tevékenysége iránt. 1999-ben aztán személyesen is találkoztunk, néhány mondatot tudtam is vele beszélni. Amikor a magyar delegáció tagjaként odaléphettem hozzá, nem térdeltem le, csak meghajoltam, kezet fogtunk. Tisztán emlékszem, úgy tudott rám nézni – gondolom, a századik ember lehettem aznap, akivel találkozott –, hogy ez egy teljesen személyes pillantás volt. Rám nézett, majd azt mondta: „protestante”. Én pedig azt feleltem: „si”, ennyit tudtam ugyanis olaszul. Erre a pápa németül hozzátette, kicsit szleng nyelven, hogy „nicht so schlimm”, vagyis „nem olyan vészes”. Ha pedig a katolikus egyházfő ezt mondta nekem, akkor mi a problémája még velem a katolikus barátaimnak? Szoktam is mondani, hogy én a pápa utólagos engedélyével vagyok református. Azt mondtam II. János Pálnak, hogy szeretném a magyarok, még az ateisták nevében is megköszönni, amit a kommunizmus bukásáért tett. Ott állt ekkor mellettünk Tar Pál, Magyarország akkori vatikáni nagykövete, aki felsóhajtva hozzáfűzte: milyen szomorú, hogy ezzel kapcsolatban mindenki csak Gorbacsovot meg Reagen-t emlegeti, a szentatya szerepe szinte feledésbe merül. Erre a pápa úgy reagált: „az Úristen tudja, és ez elég”. Ezt a mondatot azóta rengetegszer ismételgetem magamban. Amikor például a politikában igazságtalanság ér, vagy egy pozitív eredmény, amiért sokat dolgoztunk, nem, vagy nem úgy jut el az emberekhez, ahogyan annak kellene, ilyenkor el szoktam mondani magamban II. János Pál szavait: az Isten tudja, és ez elég nekem.
– Nem Ön az egyetlen, aki arról számol be, hogy II. János Pál tekintete, a vele való személyes találkozás mélyen megérintette. Mi lehet a titka a lengyel pápának?
– Valóban, magam is éreztem a kisugárzását annak az embernek, akit teljes mértékben evangéliuminak éreztem. Nem éreztem hamisításnak, túljátszásnak, képmutatásnak semmit, amit tett, hanem teljesen őszintének és hitelesnek. A magam számára úgy fogalmaztam meg Jézus istenségét, hogy ha valami félig racionális okot szeretnék mondani arra, hogy ő miért Isten, és miért nem csak ember, akkor azt gondolom, azért, mert mindenkihez képes személyesen úgy viszonyulni, mintha egyedül az az ember létezne számára a világon. Az emberi végesség arról szól, hogy ha a szeretetünket, figyelmünket valakinek oda akarjuk adni, akkor azt valaki mástól meg kell vonnunk. Így állandó elégedetlenség él önmagunkkal szemben, hogy nem tudunk eléggé odafigyelni mindenkire, nem tudunk elég szeretetet adni. Nem tudjuk teljesen szétosztani magunkat úgy, hogy végül mégis maradjon belőlünk valami. Jézus ezt meg tudta tenni. Sőt, a mai napig meg tudja tenni, hogy a jelenleg élő több milliárd ember közül mindenkivel személyes viszonya van. Akivel pedig ő személyes viszonyban van, az a személy úgy érezheti, hogy számára ez a Megváltó létezik, éspedig személyesen. Ebből pedig valaminek ki kell sugározódnia, vagy át kell tevődnie mint funkciónak azokra az emberekre, akiket szenteknek hívunk. Azt éreztem az előbb említett találkozás során, s még számos pillanatban, hogy II. János Pál ebből a szinte isteni vonásból valamit ajándékba kapott. Másoknál is volt hasonló érzésem, például Roger testvérrel, a Taize-i közösség vezetőjével sok mély beszélgetésem volt még a ’80-as évek végén. Tehát visszakanyarodva az első kérdésre, hogy miért vettem részt a temetésen, azt mondhatom: ez az emberi, hitbeli, történeti, politikai viszony volt az, ami számomra olyan sokat jelentett, hogy úgy éreztem, ott kell lennem, amikor búcsút veszünk ettől az embertől. Apró érdekesség talán, hogy akkor, 2005-ben Magyarországon más kormány volt, és bár nagyjából negyven fős magyar küldöttség utazott a pápai temetésre, ebben a körben nem kapott helyet a jelenlegi kormányfő. Az az ember, aki 1945 óta egyedüli magyarként megkapta a Nagy Szent Gergely Rend Nagykeresztjét – a katolikus egyháztól, protestánsként. Úgyhogy eldöntöttük hárman, Orbán Viktor, a felesége és én, hogy egyéni zarándokként veszünk részt a szertartáson. Már a Rómába érkezésünk is emlékezetes volt, hiszen amikor a repülőtérről jöttünk kifelé, egy pápai lobogós limuzin fogadott bennünket, s egyenesen a Vatikánba vittek. Ott ugyanis – kormányoktól függetlenül – számon tartják azokat az embereket, akiket a pápa kitüntetett. Így ott állhattunk pár méterre a pápa ravatalától, ahová még a magyar delegáció tagjait sem engedték be. Később, a temetéskor a szálláshelyünktől mintegy 8 kilométert gyalogolva, valahol az Angyalvár környékén, több száz zokogó lengyel egyetemista között álltunk. Az volt szerintem a legjobb hely, hogy megéljük, átéljük velük a búcsúztatást.
– A szavait hallgatva úgy tűnik, nem is állnak olyan távol egymástól a keresztény történelmi felekezetek.
– Protestánsok és katolikusok körében egyaránt előfordul az a félreértés, mintha olyan dolog kezdődött volna a XVI. században, aminek nincsenek előzményei. Amikor megkérdezik, hogy az én egyházam, a református egyház milyen idős, nem azt szoktam mondani, hogy ötszáz éves, nem is azt, hogy kétezer éves. Van nekünk egy hitvallási iratunk, a Heidelbergi Káté, amiben az szerepel, hogy az egyházat az Úristen a világ alapjainak felvettetése előtt alapította. Létezik tehát egy olyan lelki közösség, amiben mindenki, aki Jézus Krisztust urának és megváltójának tartja, beletartozik. Számomra az egyház határai itt érnek véget. Ez egyébként meg is fogalmazódik több ökumenikus világszervezet alapító okiratában – olyanokéban is, amelyekben a katolikus egyháznak is jelen vannak a megfigyelői, képviselői. Nagyon fontos, hogy erre a közös pontra helyezzük a hangsúlyt, csak utána beszéljünk a különbségekről. Így nem azt mondjuk, hogy számos ügyben másként gondolkodunk, de azért mégis vannak közös dolgaink, hanem ellenkezőleg: a nagy közösből indultunk, aztán eljutottunk olyan útelágazásokhoz, ahol különböző irányokat választottunk. Ennek megvannak a maga történelmi okai. A kereszténységben azonban – függetlenül attól, hogy milyen felekezetekre bomlott fel – mindig nagyon mély igény volt közösségre, az egységre. Ez az igény jelen van napjainkban is, az egység felé haladunk. A XX. században a II. Vatikáni Zsinat komoly lökést adott a folyamatnak, hogy közeledjünk a teológiai ökumené felé, hogy közösen gondolkodjunk a hitünkről. Ehhez aztán hozzájárult II. János Pál már említett habitusa, az a sajátos kelet-európai hitfelfogás, magatartás, ami reményt jelentett a ’70-es évek végén, a ’80-as években minden kommunista országban élő hívő számára, felekezettől függetlenül. Magyarországon őt ez elvitte a debreceni protestáns gályarabok emlékművéhez és a református Nagytemplomba.
– XXIII. János igazi reformerként vonult be a katolikus egyház történelmébe. Hogyan emlékszik rá vissza?
– Érdekes ifjúkori történet jut az ő személyiségével kapcsolatban eszembe. Teológus diákként nagyon kritikus voltam a saját felekezetemen belül, meg úgy egyáltalán. Fiatalként érdekes módon megszállt a gondolat, hogy még nem csináltam szinte semmit az életben. Lelkigondozóm, Éliás József erre azt felelte: XXIII. János valószínűleg azért lett pápa, mert nem tudták, kit válasszanak és úgy gondolták, ebben a bizonytalanságban ő, a 77 éves bíboros jó lesz átmeneti megoldásnak. Aztán utána jön úgyis valaki, akinek lesz majd határozott irányvonala, perspektívája. Ehhez képest mi történt? Ez az aránylag idős ember meghirdette a II. Vatikáni Zsinatot, ami a XX. század egyik legnagyobb katolikus eseménye lett. Ennek a pápának a története arra tanít, hogy sosincs túl késő, ne gondoljam, hogy alkalmatlan vagyok, hogy már lekéstem. Húszévesként amúgy is nevetséges volt ez a gondolat, de ahogy az ember közeledik földi élete végéhez, az idő haladásával egyre gyakrabban felmerül a kérdés. XXIII. János pápasága szép életpélda mindannyiunk számára. Várd ki, amíg eljön az időd.
– A II. Vatikáni Zsinat kaput nyitott a felekezetek, vallások felé. Mennyire elégedett ennek kapcsán reformátusként az elmúlt ötven év katolikus „teljesítményével”?
– Kétoldalú a történet, hiszen a másik részről is van elzárkózás. Épp ezért a közös – protestáns és katolikus – teljesítményünkkel vagyok elégedetlen. Úgy gondolom, az elszakadás/elválás óta, fél évezrede folyamatosan terhet rakunk például azokra a családokra, ahol katolikus és protestáns hívő él együtt. Nem adunk nekik elég segítséget, hogy miként kezeljék ezt a helyzetet. Vagy rossz segítséget adunk: az egyik térjen át a másik hitére, ilyen felekezetűek legyenek a gyerekek, vagy olyanok, és így tovább. Pont azoknál, akik komolyan veszik a hitüket, folyamatosan újratermeljük ezt a terhet. Így ők nem tudnak úgy elmenni egy református vagy katolikus templomba, hogy egyenrangúként azt érezzék, annak a szertartásnak ugyanúgy részei, mint a házastársuk. Amolyan másodosztályú hívőként tudunk jelen lenni egymás szertartásán. Ezért olyan fontos az egyetemes imahét a keresztény egységért, mert azzal is deklaráljuk, hogy tisztában vagyunk vele: ez így nincs rendben, jobban kell közelednünk egymás felé. Elindultunk viszont szépen egy irányba: a Mi atyánk imádságot, az Apostoli hitvallást már azonos szöveggel mondjuk. Szerintem előbb-utóbb lesz olyan bibliafordítás is, amiben meg tudunk egyezni. Ezek pozitív eredmények, szerintem azonban haladhatnánk gyorsabban is. Nem a katolikus egyház teljesítményét kéne tehát önmagában értékelni, hanem minél többet kéne tennünk közösen a közeledésért. A zsinat koncentrikus körök mentén írja le a katolikusok kapcsolatát az ortodoxokkal, a protestánsokkal, aztán a zsidókkal, a többi vallással, végül az ateistákkal. Számomra az az igazi ökumené, hogy a koncentrikus körök közepén nem egyik vagy másik egyház áll, hanem Jézus. Minél közelebb vagyunk ugyanis Jézushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz. Az ökumenének az lehet az igazi mércéje, hogy ki milyen közel szeretne kerülni Jézushoz. Akkor már nem is kell magával az ökumenével foglalkozni, mert ha hozzá közeledünk, automatikusan közelebb kerülünk azokhoz, akik mindegy, milyen irányból, de Jézus Krisztus felé tartanak.
– Milyennek képzeli el a mennyországot?
– Semmiképp sem lokalitásként tekintek a mennyre. Sokkal inkább olyan minőségű Isten-ember és ember-ember kapcsolatnak képzelem el, amiből hiányoznak mindazok a torzulások, tévedések és zsákutcák, amik itt, a Földön az Istenhez és felebarátainkhoz fűződő kapcsolatainkat jellemzik. A mennyország szerintem ezen hiányok kipótlása. Ami erről eszembe jut, az a teljesség, a tökéletesség, de nem a görög filozófia értelmében. A bibliai gondolkodásban ez a kifejezés nem azt jelenti, hogy valami, vagy valaki makulátlan, hibátlan, hanem azt, hogy a célját betöltötte. Hasonlóan képzelem el a mennyországot, mint az embernek azt az első állapotát, amiről azt olvassuk, hogy Isten, amikor már kicsit árnyékosabb idők voltak, nem volt annyira meleg, akkor esténként sétálgatott a Paradicsomban, és az emberrel társalgott. A menny tehát az Istennel való felhőtlen, szeplőtlen kapcsolat, egyben az embertársaimmal való teljes együttlét közössége. Az ember célja az, hogy a teremtettségének megfeleljen. Aki megfelel ennek, az abban az édeni állapotban van, ami az Isten eredeti teremtő szándéka. Az édeni állapot az, ahonnan indultunk, és ami felé tartunk.
