A „kötényes Istent” azonban hiába keresnénk közöttük. Az éhező, szomjazó, mezítelen, hajléktalan, menekült, beteg, börtönre, sőt halálra ítélt Isten is csak az evangéliumok lapjain jelenik meg (Mt 25,31–46). Ez jutott eszembe Fabiny Tamás evangélikus püspök könyvének olvasásakor, és átforrósodott a szívem. Az irgalomról és a vigasztalásról szóló igehirdetések gyűjteménye ez a könyv. A jó prédikátor úgy fejti ki az Írások értelmét, hogy azzal lángra gyújtja hallgatói szívét, amint ama Idegen tette az emmauszi tanítványokkal. A Luther Kiadó gondozásában nemrég megjelent, tartalmában és kivitelében egyaránt szép kötet fedőlapján látható kép, a mezítelen lábfejre üveggyöngyként pergő tiszta víz a cím illusztrációja és magyarázata. Az Úr Jézus az utolsó vacsorán letette felsőruháját, derekára kendőt kötött, és mosni kezdte tanítványai lábát – tudósít János evangélista (vö. Jn 13,4). Az Úr Jézus megélte azt, amit korábban csak tanított: a ház ura felövezi magát, és szolgálni kezdi saját szolgáit. „Extravagáns helyzet” – mondja Fabiny. Péter apostol megbotránkozik rajta. A botrány – a megtestesülés és a kereszt botránya – azóta is tart. Kikkel is találkozunk ennek a kötetnek a lapjain? Periférián élőkkel, akik miatt Nietzsche elvetette a kereszténységet: az evangéliumokban, mint egy „orosz regényben (…) a társadalom selejtje ad légyottot idegbetegségeknek és gyerekes idiotizmusnak” – írja Az Antikrisztus című művében. Ott van például a „hajléktalan Jézus”, aki a „tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11). Olyan ő, mint az a kegyes giccseket áruló, szerencsétlen vándor művész, aki az ötvenes években egy téli estén bekopog Koren Emil evangélikus lelkészhez, és csak annyit kér, hogy ha nem is vesznek a képeiből, legalább hadd melegedjen egy kicsit. A finom ízlésében sértett lelkész néhány percre kelletlenül beengedi a hívatlan látogatót, de aztán mindjárt útjára is bocsátja. Ám ekkor hirtelen beléhasít a szentírási szakasz: „Mezítelen voltam, és nem ruháztatok föl…” Kétségbeesetten próbál összeszedni néhány meleg zoknit, a szerencsétlen után kiabál, és kirohan a holmival az utcára, de az „álruhás Jézust” addigra már elnyelte a hideg kőbányai köd. Igazi adventi olvasmány ez: kivezet bennünket saját szentimentális, az Isten és ember nyomorúságának botrányától menekülő, egocentrikus karácsonyképünkből.
Fabiny nem csupán az egzegézis, hanem a kontempláció mestere is. Abban az értelemben, ahogyan az egyházatyák értették azt, akiknél a szemlélődés nem a tevékeny élet ellenpárja, hanem az imádság legfelsőbb foka, szintézise a szolgálattal. Aki erre a szintre eljut, az az életet, a történelmet nem az Andrássy úti lámpafüzérek, hanem Isten igéjének fényében igyekszik olvasni és élni.
A kötényes Istent szentírási idézetek szövik át, egybefonódva emberi drámák elbeszéléseivel. Ezt fejezik ki a kötet illusztrációi is: nagy szakrális remekművek reprodukciói mellett cigány gyerekek, fogyatékosok, menekültcsaládok fotói. Helyet kapott köztük a háromévesen a Földközi-tengerbe fulladt szír menekült kisfiú, Aylan Kurdi fényképe is, amint élettelen teste a török riviéra homokján hever, „mintha csak aludna”. A XXI. század ikonja. Azok egyike ő, „akik belehaltak a reménybe”, amikor a háború, az elnyomás és a kilátástalanság elől az „európai álom” felé vették útjukat. Ikon és botrány. Fabiny a kontrapunkt eszközével él, amikor Jézus két igéjével világítja meg mindezt: „Aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be (Mt 18,5). Ám rögtön utána ez áll: „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.” A szerző prédikációja kiáltássá erősödik: „Uramisten, annyi malomkő nincs a világon, amennyire itt szükség lenne!”
Fabiny szövegeinek másik jellemzője az irodalmi utalások gazdagsága. A „Szolga csak egy van, az Isten” fejezetcím Weöres Sándort idézi, Pilinszky pedig nyilvánvalóan a szerző egyik kedvenc költője. De megrendítő a Takarjátok be a nagypapát című Szilágyi Domokos-vers is a kórházi ágyon magatehetetlenül fekvő öregemberről, a teljes kiszolgáltatottságról, amelyet Jézus is átélt, amikor a kötényes Istent még kötényétől is megfosztva felfeszítették. Az olvasó felteheti magának a kérdést: így és így bánunk a menekültekkel – és a „saját” időseinkkel hogyan? Nietzsche és Ferenc pápa furcsamód egybecsengő szavai jutnak az eszünkbe: selejtként… Egy villanás erejéig feltűnik a könyvben Andorka Eszter mártír lelkésznő fényképe is, amint éppen az egyik – nála kétszer nagyobb termetű – pártfogoltját tartja az ölében. Esztert egy drogos fiú ölte meg 2003-ban. Botrány? Igen. De a botránytól kilúgozott kereszténység nem kereszténység. Isten nem fél a botránytól. Nem fél botránnyá lenni érettünk, mint az atya, aki vállalta az érdemtelen, tékozló fia iránti irgalmasság megváltó szégyenét.
