Gyönyörűen, frissen zöldell az erdő, de a som, amelyet márciusban mindig megcsodálok, már elhullatta sárga szirmait. Erdei pintyek csattogtak, valahol a fák felett mély „korr-korr” hangokkal holló repült.
A kisrigó egyszerre csak ott állt az út közepén. Akár olykor a gyerekek, nem nézett körül, csak kiugrált a bokrok alól. A másik oldalra szeretett volna átjutni, de amikor meglátott, megdöbbent, és megtorpant. Nem tudta, mit csináljon, ugráljon vissza, vagy siessen előre. Akár a többi rigóféle, elhagyta a fészket, mielőtt még repülni tudna, és most rémült és tanácstalan volt. Amikor pedig meghallotta szülei riasztó, figyelmeztető hangjait, még jobban megijedt. Aranyos látvány egy ilyen kisrigó. Szárnyának evezőtollai még rövidek, farka pedig szinte nincs is. De melegbarna hátával, fehér alsótestén a szív alakú barna foltokkal mégis egy igazi énekes rigó. Talán egy percig álltunk és néztük egymást, én mosolyogva, a kicsi meg barna szemeiben csillogó félelemmel. Olyan szívesen odakiáltottam volna neki, ne féljen, nem akarom bántani. A szülők közben egyre hangosabban lármáztak, riasztottak, mindketten azon az oldalon, ahonnét a fióka előjött. Testvérei is ott rejtőzhettek valahol. Talán az aggódó szülői hangok hívására a kisrigó hirtelen megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott, visszaugrált a bokrok alá. Kis szíve valószínűleg még mindig gyorsan vert, úgy érezhette, nagy veszélytől menekült meg.
Fehéren pompáztak a kopár dombok galagonyái, az egyik csúcsán tövisszúró gébics ült. Néhány napja érkezhetett vissza Afrikából. Amikor közelebb értem, odébb repült, de ottmaradtak a fehér szirmok között mászkáló rovarok, a zölden csillogó rózsabogarak, a legyek és egy apró, tarka cincér. A gébics egy távolabbi galagonyán ült, de már ott volt a párja is. Néhány nap múlva a tüskés bokrok egyikében fogják megépíteni a fészküket. Régebben, ha itt jártam, mindig élvezettel hallgattam az erdei pacsirták gördülő „dlü-dlü-dlü-dlü – lu-lu-lu-lu” énekét. A magasban keringtek, és folyamatosan daloltak. Most csend volt, már évek óta nem költ itt egyetlen erdeipacsirta-pár sem. Visszafelé néhány percre megálltam ott, ahol a kis énekes rigó a bokrok alá menekült. Nem láttam, de tudtam, hogy ott van valahol, és reméltem, hogy megnyugodott, s talán már el is felejtette apró életének első nagy kalandját.
Fotó: Fábián Attila
