– Amikor mindenszentek reggelén a feleségemmel a templomba mentünk, észrevettük, hogy nyitva van a sekrestyeajtó – mondja Kocsis Imre kállósemjéni parókus. – A templom kapuját térfigyelő kamera vigyázza, ezért az a gyanú, hogy az elkövetők ismerhették a helyszínt, és tudták, hogyan maradhatnak észrevétlenek. Nagy az anyagi kár, de még nagyobb az erkölcsi. Felforgatták az oltárt, az Eucharisztiát a földre szórták, és minden értéket, az összes kelyhet, a lítiás készletet, sőt még az antimenziont (a régebben hordozható oltárnak nevezett vászonkendőt) is elvitték.
A püspök két nap múlva eljött, újraszentelte az oltárt, és arra kért: az első misén imádkozzunk azokért, akik ezt a szörnyűséget tették. Remélem, hogy nem voltak egészen tudatában, mennyire megbántottak ezzel bennünket. Az intim szféránkat sértették meg, a szent terünkbe törtek be, ami óriási megrázkódtatás volt. Az idős hívek közül többen is sírtak, és még mindig a trauma hatása alatt vagyunk.
Hogy misézni tudjak, egy kollégától kaptam kölcsön kelyhet, aztán a polgármester gyakorolt szép gesztust: nagylelkűen új kelyhet, paténát, kanalat vásárolt a parókia számára. A továbbiak pótlására csak fokozatosan, adományokból lesz lehetőségünk.
Az Istent szeretőknek minden javukra válik – mondja Szent Pál. Noha nagyon megrendültünk, talán éppen ez a veszteség ébreszt rá, milyen kincsünk a hit. Biztos vagyok benne, hogy még egy ilyen tragédia is lelki épülésünkre szolgálhat. Hiszen, valljuk be, a hitünkre időnként nagyon ráférne, hogy „leporoljuk”, Krisztussal való kapcsolatunkat időről időre fel kell frissítenünk, hogy igazán élő legyen. Ezernyolcszáz hívet számláló parókiánk hívei egyébként is szép vallási életet élnek, buzgó templomlátogatók, szeretik a templomukat. Most még jobban megéreztük, hogy mekkora adomány a közösségünk, az összetartozásunk.
