A számos díjjal kitüntetett művész beszélgetésünk folyamán japán népdalt énekelt, Zelk Zoltán-verset szavalt, Liszt-dallamot dúdolt, és időnként a bolgár népzene tüzes ritmusára járt a lába. A magyar népzenei kincsről, az éneklésről, a családról és arról beszélgettünk: örülhetünk-e annak, hogy magyarnak születtünk.
– Számomra a magyarság adottság, melyet jól meg kellett ismernem ahhoz, hogy kellően meg tudjam becsülni – mondja a művész. – Magyarságot kaptam apám szellemisége és anyám karaktere által is. Negyedik gyerekként születtem, anyám XX. századi szent volt. Miután engem a világra hozott, figyelmeztették az orvosok, hogy ne vállaljon több szülést, mert az életét kockáztatja – baj volt a szívével. Ehhez képest még kilencszer szült. Mindig úgy döntött, hogy ha egy pici gyerek már elindult, akkor jöjjön. Azért vállalta, mert hitt: akár az életét is odaadta volna a gyermekeiért. Ma ezt az áldozatot vajon hányan vállalnák?
Leírhatatlan kapcsolatom volt az édesanyámmal: imádtam. Életem legboldogabb pillanatai között őrzöm azokat, amikor koncertjeimről későn hazatérve odakucorodtam olvasgató anyám mellé, beszélgettünk, és néha megcsókoltam a karját…
A szülői házban szinte az anyatejjel szívtam magamba a zenét. Apámtól (Bárdos Lajos – a szerk.) a balatonmáriai nyaralások tábortüzei mellett tanultam a népdalokat. Nagyon fontos volt, hogy a népzene nála nem ért véget a Kárpát-medence határaival, így más népek népdalait is eltanulhattam tőle, például a japánt. (Interjúalanyom ehhez a részhez érve minden átmenet nélkül elénekel egy gyönyörű japán népdalt a kávézó emeletén.)
– De hogyan lehet olyasvalamit a szülői ház után az iskolában, osztályteremben tanítani, ami természetes közegében szájról szájra, anyáról leányra, apáról fiúra öröklődik? – kérdezem tőle. – Tanárról növendékre – vágja rá a zenész és a tanár magabiztosságával.
– Nagyon fontos, hogy a gyerekek sok jó zenét hallva és művelve nőhessenek fel: a zene a lélek finomítója, gazdagítója. Aki nem szereti a zenét – mondja Goethe –, az nem méltó az ember névre. Aki szereti a zenét, az már fél ember, aki műveli is, az a teljes ember – hangsúlyozza Daróci Bárdos Tamás.
– Ráadásul a mi népzenénk a világ összes népzenéje között a legelsők közt van művészi erejében, sokszínűségében. A magyar népzenét hihetetlenül mély és sokszínű érzésvilág jellemzi, szövegei pedig költőiek. Aki igazán megismeri a mélyebb rétegeit, tudja, hogy elnyűhetetlen, örök értékeket rejt magában. Nagyon fontos lenne, hogy tudjuk, mit jelent valójában magyarnak lenni, hogy tudjuk: van mire büszkének lennünk! – lelkesedik.
– A népzenészi munkásságom egyrészt néptánckíséretek és népzenei alapú kórusművek komponálásából áll, másrészt több mint húsz éve tanítok népzenét a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában. Karmestere voltam az Állami Népi Együttesnek, amelynek jómagam és sok más zeneszerző, óriási egyéniségek komponáltak műveket, például Kodály Zoltán, Maros Rudolf, Vujicsics Tihamér, Vavrinecz Béla vagy Gulyás László. A zeneszerzés terén régi vágyam volt kipróbálni magam az oratórium műfajában, édesanyám már fiatalkoromban is terelgetett efelé. Később be is érett a vágy, megszülettek az oratóriumok, például az Ady-oratórium, amelyet az Állami Népi Együttes számára írtam, valamint a Fehérvári Te Deum, a Missa Gratiae és a Magyar Requiem.
Mindezt a szellemi és lelki örökséget, a lendületemet, a vidámságomat, a zene szeretetét és művelését a hit fogja össze. A hitem összefügg a zenével, a kitartással, de a vidámságommal is: derűlátó élethez segít hozzá. Nagyon remélem, hogy sokáig élhetek még, és ezt az időt a feleségemmel tölthetem, örülhetek az unokák felcseperedésének, és meghálálhatom a Jóistennek, hogy ilyen szép életet adott.
