Milyen jó, hogy az anyag és a szellem képes emlékeket felidézni, múltbeli történéseket jelenvalóvá tenni, értelmezni és újraértelmezni azok jelentését. Milyen jó, hogy sem az anyag, sem a szellem nem tud visszavinni a múltba. Kronologikus időszemléletünket át-meg áthatja a kegyelmi látásmód. Milyen jó, hogy a szent hely nemcsak kiszakított tere egy kertvárosnak, hanem folytatás és egyben meghaladás is. Adottságai folytán Sopronban az új templom nem szerelmesek találkahelye lesz, és piac sem települ köré, hanem igazi szigetként fogják ismerni az emberek. Az imádság, a csend, a tanulás és az elmélyülés szigeteként. Átmenetet teremt a szerzetesház földszintjén összenyitott szobákból kialakított szükségkápolna világa, valamint a megváltás üdvösségtörténeti, kegyelmi világának helyszínei között. Nemcsak az Ég és a Föld ér össze a türkizben ragyogó, üvegből készült oltár és a keresztelőmedence testében, hanem megfellebbezhetetlenné válik a bizonyosság: Isten van itt, aki van a te számodra. A szentély apszisába tiszta geometriai formában behatoló Világ Világossága és az oldalfülke rejtekében megtisztító keresztvíz a krisztusi test tagjaivá tesz. Az egyházba bekeresztelkedés által testének tagjai vagyunk, és Krisztus lakomájának vétele által Krisztust vesszük táplálékul.
A természethez, a teremtett világhoz közel élő ember hamar rátalált az agyagra, a tégla alapanyagára. Föld, víz, tűz. Kézenfekvő dolog falat húzni a kézbe fogható, kézhez álló és kétkezi munkával előállítható, kiégetett elemekből. A tégla méreténél fogva lehetőséget ad a játékosságra, a geometrikus formákra éppúgy, mint nagy összefüggő felületek burkolására. Évszázadok múlva az ezeket a falakat vizsgáló régész elégedetten állapítja majd meg: a harmadik évezred elején építkező emberek értették a mesterséget, és ismerték a múltjukat is. A most felépült templom szépen illeszkedik a keleti országrész neves téglatemplomaihoz, a szamostatárfalvi, a csengeri, a karcsai istenházához vagy a budai Magyar Szentek Templomához.
Biztos kézzel nyúl a téglához Supka-Kovács Tamás építész a főbejárat megformálásánál. A főhomlokzat legalább két kor két üzenetét hordozza. Balról emberléptékű gótikus bejárat fogadja az érkezőt. Valaha szentek és apostolok sorfala közt vonult be a hívő, hogy engedjen a béléses kapu vonzásának. A terrakotta színre égetett éltéglából készült fal- és mennyezetburkolat még görbületek nélkül is a skolasztika korára utal. E gótikus felhang a templom védőszentjének – Árpád-házi Szent Margit személyének – jelenlétére rezonál. Ritmusa kiszámítható és mégis meglepő. Így nemesül a jelentéktelennek tekintett tégla oszlopfők és bélések formavilágának és eszmei hátterének megőrzőjévé. Csakúgy, mint a XIII. századot megidéző körablak – rózsaablak –, amely tekintélyével is barátjának ismer el. E két markáns forma – a kapuzat és az ablak – társaként a szintén téglával burkolt torony fogad. Előkészítenek a hegy gyomrába mélyített liturgikus térrel való találkozásra. A köríves alaprajzú torony tetején elhelyezett kereszt a szövetként összetartó tetővel bátor, de az előző formákból nem következő kompozíció. Meglepő és magával ragadó, ahogyan eggyé válnak. Ezek a görbülő formák természetes hatásuk révén úgy hagynak nyomot bennünk, hogy közben ellátják funkciójukat is. A főhomlokzathoz jobbról közelítve természetközeli formák várják az érkezőt. A magyar falu mindenhez értő, tehát mindent meg is valósító építőinek, mesterembereinek realitásérzékét idézik fel. Méltóságteljesen készítenek fel a szellem, a lélek csendje által áthatott térbe lépve a Szenttel való találkozásra. Az igényes kivitelezésű kapuzat arra is emlékeztet, hogy a faipari egyetem városában szívesen látott vendég a faanyag.
A belső tér alaprajza minden vonatkozásban megfelel a katolikus templom iránt támasztott követelményeknek. Világos, tágas hajóba lépünk, amelyben visszaköszön az áramvonalas külső geometria. A feltámadás előképével talán Jónás prófétára utalnak a belvilág legmarkánsabb elemei, a fából készült boltívek, amelyek úgy borulnak a hajó fölé, mint egy létfontosságú szerveket védő mellkas bordái. A lejtésükben csökkenő ívek és a tetőgerinc az oltár, az áldozat felé terelik a tekintetet. Valódi építészettel találkozhatunk itt, ahol minden azt jelenti, ami: bejárat, tetőt tartó gerenda, fal. A fából készült ívek jelentése túlmutat a formák sokszínűségének szeretetén. Érződik bennük a hegy és a belé metszett épület szoros kapcsolata. A ragasztott fatartók nem akarnak ágas-bogas műerdőt láttatni. Az ajtók és az ablakok a tervező és a gyártó-kivitelező gondosságáról árulkodnak.
A három jól elkülöníthető tér nagy része felett kórus-karzat lebeg. Statikailag merésznek tűnhet, de rendkívül elegánsnak hat a karcsú szerkezet. Mérete a templom akusztikai igényeinek megfelelő mértéket jóval meghaladja. Jól hasznosítható lesz a későbbiekben, ha képzőművészeti, egyházművészeti kiállításoknak is helyet ad majd.
A szentély berendezése azonban a belsőépítész nem kellően körültekintő liturgikus jártasságáról tanúskodik. Több tárgy túlzóan konkrét és didaktikus. Az asszisztencia székei magas, ferde támlájuk miatt mintha mesevilágból átálmodott ajándékok volnának. Talán hasonlóan jó szándékú – s így vissza nem utasítható – adomány lehetett a szószék könyvtartója és a keresztelőmedence fedele is. Mindkét darab a minimal art szellemében fogant, hengerelt acéllemezből készült. Valószínűleg nagy egyeztetési ütközetek áldozataként maradt a csatatéren – azaz a hajó teljes hosszában – az oldalfalakat lefedő festett fémlemez.
Popszegecses rögzítése ipari épületeknél szakszerű megoldásnak számít, szakrális térben azonban nem szerencsés az alkalmazása.
A tető gerincéről lehántolt hosszanti felület napszaktól függetlenül kellő megvilágítást ad a templombelsőnek. Telitalálat a homlokzatképzés és a belső téralkotás szempontjából egyaránt. A fény olyan erővel hatol be a térbe, hogy a szentély apszisáig ér. A templom egész karakterét meghatározó, íves fatartók alkotta tetőszerkezet szinte kínálja a lehetőséget a világítótestek félig rejtett elhelyezésére. Minden valószínűség szerint biztonsági okokból kényszerültek az építők a téridegen, környezetüktől anyagukban és formavilágukban is elkülönülő lámpák felfüggesztésére, illetve oldalfalakra szerelésére.
Katolikus templomban a leginkább összetett feladatot a szentély megtervezése jelenti, hiszen ez a legbonyolultabb és a legtöbb érzelmet megmozgató tér. Misztikus megoldás a tető gerincéről bezúduló fényközeg meghosszabbítása az oltárig. Szent Margit imádságra kulcsolt keze a tabernákulum megformálásakor éppúgy a keresztény misztika része, mint meglátni benne a gyermekét hordozó Istenanyát. A középponti berendezési tárgy, a tömboltár a mise áldozati jellegét úgy emeli ki, hogy a vastag üveglapokból – mint testből – árad ki a fény. Hasonlóan kiváló a keresztelőmedence megformálása.
Klasszikus megoldásnak számít, hogy a központi tengelyben helyezték el a tabernákulumot, amely egyszersmind magában foglalja az örökmécsest is, amelyet két összetett kéz vigyáz. A szentély az Istennel való találkozás tere Krisztus személyén keresztül. Ebbe a krisztusi testbe minden beillesztett vagy beúsztatott építészeti elem csak zavart okoz. Így van ez a jelen esetben is: a kiszolgálóhelyiségek megközelítésére szolgáló ajtók jobbra-balra keresik a helyüket. Mivel a tabernákulum centrális elhelyezésű, ezért az egész liturgikus tér „belakása” komoly feladatot jelent majd a mindenkori plébánosnak. Elsőként a papi trónust kell méltó módon elhelyezni, és meg kell találni a húsvéti gyertya, valamint a liturgikus évben használatos többi tárgy helyét is.
Új templom épült, a hivatalos megnevezés szerint mégis bővítésről van szó. A magyar közállapotokra sajnos nagyon is jellemző ez a finom csúsztatás, amely a hatszoros befogadóképességű létesítményt „bővítésként” említi. Funkcióbővítésről csupán akkor beszélhetünk, ha az alagsori urnafülkés temetkezési helyet tekintjük. Jól érzékelteti a munka volumenét a kivitelezés során megmozgatott tízezer köbméternyi föld, amelyet tizenöt méteres mélységből termeltek ki.
A helyszín kijelölése nagyban meghatározza, miként van jelen a templom a környezetében. Azzal a döntéssel, hogy a templomot az utcáról alig észrevehetően helyezték el, egyben meghatározták a megközelíthetőségét is. A sok lépcső mindkét oldalról nehezítő körülményt jelent, amelyet a belső felvonó csupán tompítani tud. A hely kiválasztása mellett szólnak azonban a város adottságai. Sopron ismert és látogatott templomai mellett a Lőverekben épült istenháza az idegenforgalomtól távol eső, a kutató szemektől elrejtőző, meditatív környezettel várja a híveket.
A magyar templomépítészet legszebb, legigényesebb hagyományait és lelkiségét követi a Sopronban megépült Árpád-házi Szent Margittemplom. Az újonnan beépített területek a hajdani szerzetesházzal és a kapcsolódó közösségi terekkel együtt méltó helyei az imádságnak, a csendnek és a közösségi összejöveteleknek egyaránt. Hasznosan és minden magamutogatás nélkül lesz képes betölteni rendeltetését. A meglévő és az újonnan kialakuló közösségi, valamint a tiszta eleganciájú liturgikus terek az öröm és a megélt szeretet forrásai lesznek a történelmi városban.
A Bognár István plébános irányításával megépült, kétszáznyolcvan fő befogadására alkalmas templom tizennyolc hónap alatt készült el a vezető tervező Supka-Kovács Tamás építész, Varga László statikus tervező, a Stettin Hungaria kivitelező cég és Tóth József építésvezető, valamint Nyerges Tamás és Báthory Tibor Gábor műszaki ellenőr együttműködésének eredményeként. A szentelést március 1-jén Pápai Lajos megyés püspök végezte. Az új templom elkészültében részt vevő valamennyi közreműködő egy szívvel mondhatta el: „Hálát adunk, Urunk, mert meghívtál országod építésére. Köveket és lélekből élő köveket bíztál ránk. Köszönjük, hogy a ránk bízott munkát elvégezhettük. A Te dicsőségedet jó lelkiismerettel szolgálhattuk. Ez a mi legnagyobb örömünk.”
Fotó: Kissimon István
