Az utazás Áthoszt, a könyv lelőhelyét elhagyva Isztambulban (a Bizánci Birodalom egykori fővárosában) veszi kezdetét, majd a szerző Antiochiába, a Szentírásban is fontos szerepet játszó városba érkezik. Itt már alig él keresztény. Edesszában (ma Urfa) – melynek királya, Abgár a hagyomány szerint még Jézus kereszthalála előtt felvette a kereszténységet – már egyetlen működő keresztény templom sincs. Mor Gabriel IV. századi impozáns szír monostora jelenleg Törökországhoz tartozik. A Kurd Munkáspárt (PKK) és a török hadsereg egyaránt ellenségként tekint a keresztényekre: legyen az akár örmény, akár szír ortodox (szuriáni). Az első világháború elején az oszmán csapatok elvitték a környékről az örményeket. A szuriánik – nesztoriánus keresztények, akik sok igen ősi hagyományt őriznek – megerősített városukba, Ain Wardóba vonultak vissza. Három évig tartották magukat. Jellemző, hogy a török támadókkal együtt harcoltak azok a kurdok is, akiknek napjainkban még a létét is szeretné letagadni a török kormány. A törökök ma is mindent megtesznek a keresztény – leginkább örmény – emlékek megsemmisítéséért. Lerombolják a templomokat, elhordják a köveket. Az egyik helybeli szomorúan jegyzi meg, hogy a nyugati keresztények soha semmit nem tettek a védelmükre.
Szíria, Aleppo. A szír ortodox metropolita meséli, hogy egy vállalkozó kedvű híve nemsokára oszlopra fog telepedni, mint hajdan Oszlopos Szent Simeon. Ha nem bírja, majd leváltják. Szíria a keresztények paradicsoma a Közel- Keleten. Nesztoriánusok, kál – deusok, szír és örmény ortodoxok, palesztin keresztények találtak itt menedéket. (A polgárháború mára alaposan megváltoztatta a helyzetet.)
A kereszténység keleti szülőhelyét bejárva jól látszik, hogy az iszlám milyen sok szállal kapcsolódik hozzá. Nem véletlenül gondolták a bizánciak az iszlám térhódításának kezdetén, hogy ez csupán egy új keresztény eretnekség. Mor Gabrielben még azokat az ősrégi bizánci leborulásokat végzik a liturgián, melyekből az iszlám is meríthetett. Kürrhoszban, egy bizánci toronyban eltemetett szufi szent kegyhelyét őrzik, akinek az alakja egybeolvadt a bibliai Uriáséval. A bizánci alapítású Szeidnajamonostorban Tekla nővér arról beszél, hogy utazása előtt Szíria három űrhajósa is itt imádkozott. Chouf maronita keresztény iskolájában a tanulók kétharmada drúz (síita iszlám közösség). De a drúzok a keresztény templomot is szívesen felkeresik, itt szoktak imádkozni gyermekáldásért.
A keleti keresztények csapdában érzik magukat a nyugati kereszténység és az iszlám között. A szerző azt is megjegyzi, hogy a Nyugat nagyon hamar kitépte saját történelmének sötét lapjait. A felekezeti alapú háborúkról, a vallási kisebbségek üldözéséről ma már senki sem beszél. A XVII. században elmenekült hugenották ugyanakkor rendkívüli vallási türelemmel találkoztak az Oszmán Birodalomban. Bár Moszkhosz csak átutazott a területen, Dalrymple könyvének fontos része a libanoni helyzet leírása is. Az arab–izraeli háború részeként emlegetett libanoni konfliktusok szomorú fejezetei a szabrai és satilai menekülttáborban, keresztény milicisták által elkövetett mészárlások. De a maronita szerzetesek is kivették a részüket a vérengzésekből. A Cédrus Őrei ezt írták zászlajukra: „Minden libanoni kötelessége megölni egy palesztint.” A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy a Falange (a leginkább maronita keresztények által támogatott politikai párt) harcolt az örmények és a görög ortodoxok ellen, akik összefogtak a drúzokkal a maroniták ellen. A háború bizonyos szakaszában muszlim harcolt muszlim ellen.
A vallási türelem a bizánci korban sem volt jellemző. Aranyszájú Szent János az V. században szerzeteseket küldött a baalbeki pogány szentély lerombolására. Barszauma szír szerzetes vezetésével – 438-ban – legyilkolták a Jeruzsálembe érkező zsidó zarándokokat. Eudoxia császárné felelősségre akarta vonni őket, de a szerzeteshad azzal fenyegette, hogy megégeti.
Az utazás következő állomása Jeruzsálem. Az óváros lakosságának 52 százaléka volt keresztény 1922-ben, ma 2,5 százalék. Így sajnos a keresztény templomok lassan múzeummá válnak. A bizánci Jeruzsálemből már nem sok maradt, s azt is igyekszik eltüntetni az izraeli hatóság. Régészeik azt akarják bizonyítani, hogy az ókori Izrael és a XIX. századi zsidó bevándorlás között itt senki sem lakott. Izrael „a vallási türelem bajnokaként tünteti fel magát, de az egész ország a keresztény és a muszlim földek elkobzására épült fel” – mondja Naim Ateek, a Szent György anglikán székesegyház kanonokja.
Moszkhosz, aki 578-ban és 607–614 között járt Alexandriában, az igaz hitet hirdette a monofiziták között. Végül a betörő perzsák elől kellett menekülnie. Az ókori Alexandriában élt a világ legnagyobb zsidó népessége. Ma hatvan zsidónál többet nem találunk itt. Moszkhosz idejében nagyszámú szerzetes élt a sivatagban, s néhány évtizede ismét egyre több lakója van a monostoroknak. Ám a VII. században elindult folyamat, úgy tűnik, csak lelassult: a kopt szerzetesek félve beszélnek a szélsőséges iszlám terroristák fenyegetéséről.
„Moszkhosz annak a folyamatnak a kezdetét láthatta, mely napjainkban teljesedik be: a kereszténység hanyatlását szülőhelyén, a Közel-Keleten.” A perzsák támadása, az iszlám megjelenése nem volt más, mint egy kibontakozó tragédia bevezetője.