Két ország, egy Isten

Ezek a száraz életrajzi adatok. A többi egy tiszta, hiteles ember istendicsérete. Rá is illenek Szent Pál szavai (1Tim 4,7–8): „A hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája, melyet azon a napon megad nekem az Úr…” Június délelőtti csendjében arról kérdeztem, milyen emlékeket őriz gyerekkorából.

– A sok évszám most kerekedett egésszé – kezdi a beszélgetést. – Kilencven éve születtem. Hetven éve léptem be a jezsuita rendbe; hatvan éve szenteltek föl Hollandiában. Ezeket a nagy számokat nézve azon csodálkozom, hogy még élek. Amikor megszülettem, rögtön elkaptam a spanyolnáthát. Két évig nem tudták, életben maradok-e vagy sem. Egész Európában nagyon sok áldozatot szedett a járvány. Később azért aggódtak, hogy megérem-e a tizedik évemet, mert olyan gyenge voltam. Talán ezért döntöttek úgy a szüleim, hogy a hat testvér közül engem taníttatnak. Egyetlen dolog volt, amit bírtam, ami nem ártott meg: a tanulás és az olvasás.

Édesanyjáról milyen emlékeket őriz?

– Nagyon csendes, szorgos asszony volt. Mindig korán kelt, a bátyám a vasúthoz járt dolgozni, a hajnali öt óra tíz perces vonattal indult. Édesanyám ébresztette, azután jöttünk mi, a többiek. Én a hét órással mentem az iskolába. Ott volt neki a háztartás, apróbb állatokat is tartottunk, és segítsége nem lévén, mindent egyedül csinált. Mélyen hívő, vallásos emberként élt. Édesapám esténként a Bibliát forgatta. Mindenfélével próbálkozott, a végén kikötött a vasútnál. A harmincas években teljesedett ki az országos hálózat, új állomásokat építettek, aki oda bekerült, örülhetett, hogy révbe jutott az élete.

Mikor találta meg Isten hívása?

– Az egész család járt a templomba. Kenyeres Lajos káplán urat nagyon szerettük, kis szobája zsúfolt polcairól kedvemre vihettem olvasnivalókat, főleg a szentek életét. Népszerű volt a Szív gárda, nem kellett más, csak egy piros öv és fehér ing. Pajtásaim csalogattak, hogy menjek ministrálni, akkor támadt az elhatározásom, hogy milyen jó lenne papnak menni. A gimnázium utolsó évében jött hozzánk egy cingár jezsuita szerzetes. Imponált az okossága, kedvessége, és Pesten járva megkerestem. Kérdeztem tőle, hogy mit kell tenni akkor, ha valaki jezsuita akar lenni. Azt felelte, menjek el Hűvösvölgybe, ott jelentkezhetek, és ha nem tetszik, akkor hazamehetek. Nagyra értékeltem, hogy nem próbált csábítani, rábeszélni. Ez volt a fő indíték, amiért jelentkeztem. Nagy szeretettel fogadtak…

A háború nem akadályozta meg az indulását?

– Az oroszok körülzárták Budapestet, szinte mindennap bombáztak; a ház tele volt katonákkal. Elöljáróink úgy döntöttek, hogy elmegyünk Kalocsára. Fogtuk a legszükségesebb dolgokat, pokrócba csavartuk, a vállunkra vettük, és több mint húszan elindultunk télvíz idején, gyalog, egymás nyomában lépdelve. Ott húzódtunk meg az ostrom alatt. Később visszajöttem, és befejeztem a tanulmányaimat. A jezsuitáknál ezt követően van még három év filozófia is, azt Szegeden végeztem el. Aztán 1948-ban, amikor elvették az iskoláinkat, intézményeinket, mindenki külföldre kényszerült.


Hová került a nagyvilágban?

– Németországba. Három évig nevelői munkában segédkeztem. Haza nem mehettem, a holland jezsuiták készek voltak befogadni menekülő magyarokat. Épp akkor jött Rómából egy levél: fiatalok jelentkezhetnek a japán misszióba. Nemeshegyi Péter, Nemes Ödön, Horváth Sándor és én kimentünk a távoli országba. A világ minden tájáról jöttek tudós tanárok; hajóra szálltam én is, és pontosan egy hónap múlva kikötöttem Japánban. Először tanulnom kellett a nyelvet, akkoriban még könnyű volt misézni, mert latinul beszéltünk. Másfél évig Tokióban és a környékén voltam, majd áthelyeztek Hirosimába.

Látszottak a háború nyomai?

– A romokat már eltakarították, a villamos is járt, de igazi nagy épület alig volt. A pusztító atombomba ellenére sokan életben maradtak; láttam ilyen embereket. Hirosima kisvárosnak számított, hetvenezren meghaltak, ugyanennyien súlyosan megsebesültek. Akiket közvetlen közelről ért a bombatámadás, azok megégtek, akik távolabb tartózkodtak, azoknak nem volt halálos a sérülésük.

Az oszakai katolikus egyetemen tanított. Mit kell tudni erről a híres iskoláról?

– A németek alapították, akik hamar rájöttek, hogy ott, ahol száz hatalmas egyetem van, nehéz újat építeni és megtartani. Kezdetben alig volt pénz és felkészült tanár, de hosszú évtizedek alatt az ország tíz legjobb egyeteme közé került az intézmény. Évente húsz-huszonötezer a jelentkezők száma, ebből a tizedét lehet fölvenni. A kormányzat értékelte, hogy nagy távlatokban, nemzetközi síkon gondolkodik az egyetem vezetése. Jelenleg tizenkétezer növendéke van a nagy hírű iskolának… A háború után teljes lett a vallásszabadság, ekkor rengeteg szerzetesrend érkezett Japánba, férfi és női egyaránt. Az apácák is állítottak iskolákat a lányoknak. A mostani császárnő az óvodától az egyetemig náluk végezte a tanulmányait. A Biblia Japánban gyakoribb az otthonok könyvespolcain, mint nálunk, Magyarországon. Mindenki ismeri és olvassa. Leghosszabb ideig – majdnem harminc évig – a katolikus egyetemen tanítottam: keresztény lelkiséget és teológiát. Gyorsvasúttal mentem dolgozni naponta, s ha szabad időm maradt, indultam a hatalmas könyvtárba. Tanultam egész életemben.

Lelkigyakorlatokat is vezetett. Milyen a japán lélek, milyenek a japán emberek?

– Többnyire az egyházmegyében tartottam lelkigyakorlatokat, végül aztán az egész országban. Jól beleillett a tanári munkámba, mert kamatoztathattam a tapasztalataimat. Annyi évtized alatt megismertem a japánokat. Nagyon szorgalmasak, hihetetlen a felelősségtudatuk, és rendkívül udvariasak. Amikor hazajöttem, sokáig nem tudtam fölocsúdni, hogy nálunk még a nők is durvábbak, mint ott a férfiak. Nagyon kifinomult az esztétikai érzékük, ami az egyszerű emberekben is megvan. És a legfontosabb: a kultúra. Japánban a kultúra az, ami nálunk régen a vallás volt. Még öregek is képesek beiratkozni esti egyetemre; nekem is volt egy szorgalmas nyolcvanéves diákom. Mindenki tanulni akar, a tanulás ott valami mágikus szó, ami a legtöbb embert megérinti.

Miért jött haza annyi év után?

– Magyarországon véget ért a kommunizmus, a szerzetesek újra szabadon dolgozhattak. Mivel itthon kevés volt a pap, a jezsuitáknál a szerzetes, kérték, hogy térjek vissza. Az ottani provincia 1997-ben hazaküldött. Előbb Szegeden voltam, azután Hódmezővásárhelyen; onnan jöttem ide, Tahiba. Azóta háromszor repültem Japánba, ahol tanítottam, de alig van már ismerősöm… Nem olyan sok idő telt el a hazatérésem óta, de így is jól látom, hogy technikai téren még nagyobb a fejlődés, mint korábban, főleg a közlekedésben. Mi, magyarok el sem tudjuk képzelni azokat a gyorsvasutakat, a hatalmas úthálózatokat. De vallási téren egyre nagyobb a közömbösség, főleg amerikai hatásra. A fiatalok már nem törődnek az atombombával, Hirosimával, semmivel. Ahogyan nálunk sem ismerik a háborúkat, az 1956-os forradalmat, lassan meg sem említjük a régi, dicső napokat. Az elvilágiasodás, a szabadosság terjed, s úgy tűnik, megállíthatatlan.

A megjelent könyveit még nem érintettük…

– Tanultam egy tucat idegen nyelvet. Japánban észrevettem, hogy azok a társaim, akik német, francia, angol nyelvterületen éltek, néhány év múlva már elég hibásan beszéltek magyarul. Ám nekünk, akik negyven évig csak japánul beszéltünk, nem gyengítette az anyanyelvünket az idegen hatás. A japán nyelv struktúrája nagyon közel áll a mienkhez. Ezért tudtam épségben megőrizni édesanyám nyelvét és gondolkodását. Fiatalkoromtól írtam, megvolt bennem a szépség, a vallomás óhaja. Szerettem írni, lejegyezni a gondolataimat, megosztani azokat másokkal. Külföldön akkoriban sok magyar lap és folyóirat volt, szinte mindegyiknek dolgoztam. Rendszeresen küldtem a cikkeimet, esszéimet, olvasónaplóimat, a legváltozatosabb munkákat. Itt vannak előttem a polcon a kiadatlan köteteim: Jézusról, Japánról, a női szentekről… És amiről kevés említést teszek, vannak versek is: a japánok kedves formájában írt haikuk.

Elszaladt az idő. A születésnapján összegzésre kérem.

– Pap vagyok, ez a hivatásom, és szerzetes is vagyok. A rendi életnek megvannak a maga szabályai, amelyek behatárolták az életemet. A Bibliát naponta olvasom, így mindig van forrásom, ahonnan meríthetek. Gyerekkorom óta szeretem az irodalmat és a történelmet, s amit láttam, hallottam, azt igyekeztem összefoglalni. Ha találtam valami értékeset, azonnal papírra vetettem, úgy jöttek a gondolatok, hogy alig bírta követni őket a kezem. A részletekben soha nem vesztem el, szerettem mindent egyben látni. Építkezni. A rengeteg nehézség, amely életükben foglalkoztatja az embereket, végeredményben a következő két alapvető kérdésre vezethető vissza: helyes fogalmunk volt-e Istenről, és e megismerésnek megfelelően éltünk-e vagy sem? Ha ezt a kettőt elvétettük, hiába volt minden. De ha Istent helyesen látjuk, ismerjük, és életünket ehhez a megismeréshez szabjuk, akkor az élet sikeres volt. Akkor érdemes volt élni, embernek lenni.