A töprengő, vívódó férfi alakja filmtörténeti közhely: gondoljunk csak a korai idők melodrámáira, a film noirra vagy a westernnek a 60-as évektől megváltozó jellemű hőseire. A(z anti)hős, aki kezdetben nem találja helyét a rá szabott környezetben, majd emberére (avagy feladatára) talál, végigküzdi a játékidőt, és végül megdicsőül – számtalan hollywoodi sikerfilm cselekményének alapváza ez. A dolog ott kap érdekes fénytörést, hogy az összetett karakterű urak mellé mostanság a hölgyek is felsorakoznak (lásd múlt heti számunkat), sőt, úgy tűnik, mintha átvennék az uralmat a popkultúra színes, szélesvásznú egén. Idén tavasszal két Netflix-film is megmutatta, hogy nem járt le még a megtévedt férfiak ideje.
John Lee Hancock, a nem túl felkavaró, kellemes életrajzi történetek specialistája nagy fába vágta a fejszéjét új rendezésével: a The highwaymen (Útonállók) annak a két férfinak az igaz történetét meséli el, akik végül megállították Bonnie és Clyde ámokfutását. A szándék becsülendő, ám Hancock és írótársa, John Fusco előtt méretes akadályként magasodott egy igazi filmklasszikus: Arthur Penn 1967-es, méltán legendás mozija. Olyannyira, hogy alkotóink képtelenek voltak kitérni előle: az egyébiránt szép kiállítású, igényesen megírt és remek színészekkel eljátszott The highwaymennek mintha csupán egyetlen célja volna: igazságot szolgáltatni a legendás bűnözőket elkapó Texas Ranger-párosnak. Őket ugyanis Penn filmje meglehetősen igaztalanul mutatta be: a sorozatgyilkos főszereplők (akikből sztárt csinált a korabeli média) gúnyt űznek embereinkből (s ezúttal a klasszikus amerikai értékrendből is), majd nevetve továbbállnak. Frank Hamer (Kevin Costner) és Maney Gault (Woody Harrelson) nem ilyen sorsot érdemeltek (a rokonok annak idején pert is nyertek a gyártó Warner ellen), Hancock pedig nagy dérrel-dúrral igazságot szolgáltat nekik. Filmje azonban félúton ködbe vész. A nyomozás kissé zavaros, a westernpárhuzamok kimerülnek néhány szép tájképben, a csikorgó dialógusokat pedig Costner és Harrelson próbálja menteni. Az ő játékuk miatt érdemes egy próbát tennünk a filmmel: egy-egy törődött pillantásba, renyhe mozdulatba, elmormogott megjegyzésbe egész élettörténeteket sűrítenek. Olyan relikviák ők, melyeket „az új világ” öntelten dob el, ám ha bajba kerül, remegő félelemmel hívja vissza őket a tettek mezejére.
Hancock hőseivel ellentétben J. C. Chandor főszereplői maguk választják végzetüket, noha eleinte fogalmuk sincs arról, mi várja őket. A Triple frontier (Hármas határ) sztárszereposztása (Ben Affleck, Garrett Hedlund, Charlie Hunnam, Oscar Isaac és Pedro Pascal) hamisítatlan moziélményt, szinopszisa igazi tesztoszteron-ódát ígér: kivénhedt elitkommandósok fognak össze egy utolsó akció kedvéért, hogy kiiktassanak egy hírhedt drogbárót, aki a dzsungel mélyéről gyakorolja egész társadalmi rétegeket korrumpáló hatalmát. Az akció illegalitását a kockázat, a bezsebelhető dollármilliókat pedig a nyereség rubrikába pipálja a csapat: megkezdődik a felkészülés, s csupán a látványosan fényképezett rajtaütés derekán döbbenünk rá, hogy itt bizony nem a 80-as évek muszklimoziját forgatta újra Chandor, hanem valami egészen mást: meglett férfiak menekülését az önnön élethazugságaikkal való szembenézés elől. Hiába a gondos tervezés, a problémák egymást követik, így végül menekülőre kell fogni Dél-Amerika zöld poklán át a megbeszélt tengeri átszállásig. A rendező gyorsan egyértelműsíti, hogy a megölni rendelt főellenség csupán lényegtelen dekoráció: a film igazi csábítója a pénz, amely vastag kötegekben ott lóg hőseink nyakán – szó szerint és szimbolikusan is. A túlélés érdekében mind több kompromisszumot kell kötni, az önbecsülés pedig az eldobált bankókkal egyre fogy. A lenyűgöző tájakon fölvett odüsszeia megmérgezi a hajdanvolt bajtársak kapcsolatát, akik egyre többször kénytelenek használni a fegyvereiket, egy idő után ártatlanok ellen is.
Pénz és erőszak együtt jár, az ebül szerzett jutalom pedig gyorsan kárba vész, szólhatna filmjeink közös tanulsága, de míg a The highwaymen csendes kitartással adja meg sokat megélt hőseinek a jól megérdemelt elégtételt, addig a Triple frontier figurái ellentmondásosabbak: egy gyilkolással teli élet után felvillan a megváltás ígérete, ám szereplőink nem képesek élni a lehetőséggel, sőt, az is kiderül, hogy az alagút végén pislákoló fény is csalóka. Marad a kiképzés során beléjük nevelt bajtársiasság és a tragikusan megkésett tiszteletadás. Keserű számvetés ez az önfejű, késedelmes szívű férfiről.
