Így nem meglepő, hogy az egyszerű, könnyen megjegyezhető alaptémákra felhúzott számokban ott bujkál Miles Davis és Dave Brubeck szelleme. Különösen utóbbi hatására jó példa az egész albumot belengő fanyar, néhol tüskés atmoszféra, valamint néhány finom ötlet, mely kellemesen fűszerezi az összképet: vegyük például a nyitószám (From Rio To Havana) ritmikai játszadozásait, a leghosszabb szerzeményt (Luxor) kettészelő zongorabetétet vagy a Promise éjkék, melankolikus líráját. A kelleténél talán egy kicsit hosszabb album a vége felé kikacsint a fúziós zene felé is, ám az öncélú virtuózkodástól mindvégig szerencsésen távol tartja magát az alkotó, ezúttal csupán néhány, a szabad improvizációra kevesebb lehetőséget adó szerzeményt hallunk. Ez részben már szerzőnk filmzenei munkásságára rímel, nem véletlenül: a papa saját rendezésű műveinél eddig is örömmel adott teret fia zeneszerzői ambícióinak – csak nehogy túl egyértelmű legyen a párhuzam, mint a Mistralnál, mely a szokottnál bizony erősebben idézi a legutóbbi James Bondfilm főcímdalát.
„Ne agyald túl a zenét!” – ripakodik rám önnön felettes énem, ha olykor csaknem bonckéssel mennék neki egyegy frissen megismert album muzsikájának. Kyle Eastwood édesapja támogatásával, ám saját jogán lett a kortárs jazz élvonalának egyik legjobb bőgőse, s legújabb korongja jóleső, könnyed hangkulissza a nyári vakációhoz: csak hátra kell dőlni, és élvezni – akár egy kellemes panorámát.
