Ma is megfigyelhető, hogy az emberek sokszor terhesnek érzik a templomokban főként a régi korokból származó műalkotásokat. Egyszerűbb, letisztultabb képi világra vágynak, ezért is fordulnak az ikonok felé. Ugyanakkor a nyugati ember furcsamód a kommunizmusnak is köszönheti, hogy megismerte az ikonokat. A Szovjetunió ugyanis műkincsként számos ikont adott el Nyugatra. Az akadémikus-realista festészettel szemben álló művészet pedig felfedezte ezek értékeit. Egyszerre látta absztraktnak az ikont, amely egyben figurális, és archaikusnak, amely modern is. Az ikonok népszerűsítésében jelentős szerepük volt az orosz emigráns művészeknek.
– A keleti, illetve a görögkatolikus egyházban állandó volt a képtisztelet, vagy ott is előfordult ingadozás?
– Mindig egyértelmű volt, hogy a képeket tiszteljük, az viszont nem, hogy melyeket, és milyen szerepet szánunk nekik a liturgikus térben. Éppen az egyházmegye megalakítása idején, 1912-ben indult el az a folyamat, amelynek során számos ikonosztázt lebontottak. A szemlélet az 1960-as években változott meg, részben a II. vatikáni zsinat hatására, amely azt kérte a keleti katolikus közösségektől, hogy térjenek vissza gyökereikhez, fedezzék fel kincseiket, és gazdagítsák velük a katolikus egyházat. Ez sokakra nagy hatást tett, így az akkori megyés püspökre, Dudás Miklósra is.
– Örvendetes, hogy az ikonokat a Nyugat is megismerte, de jól látom, hogy nem mindig tiszteljük őket úgy, ahogyan illene? Gondolok itt arra, amikor egy taizéi imaóra alkalmával behozzuk őket a templomba, mint afféle „kellékeket”, és letesszük őket a földre…
– Nyugaton az ikonok használói gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy az ikon a szentség hordozója, tehát nem díszlet. Az ikon misztikus módon az ősképet jeleníti meg. A tisztelet annak szól, akit a kép ábrázol. Az ikont akár a földre is le lehet helyezni, ha azt tisztelettel teszik. Ez számomra nem megbotránkoztató. A fontos inkább az, hogy miként néz rájuk az, aki előttük imádkozik.
– Keleten mindenki érti, hogy mi az ikon szerepe?
– Nem akarom idealizálni az ortodoxia képkultuszát, például Oroszországban is találunk furcsaságokat. Nagy Péter óta a templomokban is vannak olyan képek, amelyek nem odavalók, sőt, nemegyszer olyan tanítást közvetítenek, amely az ortodox hagyománnyal ellentétben áll. De egy kevésbé színvonalas ikon még mindig többet mond a hitről, mint azok a műanyag Mária-szobrok, amelyeket Kínában gyártanak néhány centért. Zavaró az is, hogy a Nyugaton használt ikonok néha mechanikus másolatok, művészileg nem igényes alkotások. S ha már a taizéi közösséget említette, megjegyezném, hogy a bizánci kultúrában járatos embernek az általuk használt képek nem mindig tűnnek kiforrottnak. Ugyanakkor tény, hogy sok nyugati keresztény Taizének köszönheti, hogy kapcsolatba került az ikonokkal. Gyakran azok a képek, amelyekre a hívő közösség kegyelemközvetítőként tekint – például könnyeznek –, gyakran művészileg nehezen értékelhetők.
– Talán ez volna a Jóisten humorának a megnyilvánulása a vallásgyakorló művészettörténészek felé?
– A kegyelem szerencsére nem a mi elvárásaink szerint működik. Elég, ha csak a máriapócsi ikonra gondolunk, amely művészi értékeit tekintve nem a korszakremekműve. Nekünk, görögkatolikusoknak ettől függetlenül nagyon sokat jelent.
– Visszatérve a római magyar ikonkiállítás anyagára: hogyan sajátították el az alkotók az ikonfestés művészetét? A népszerű tanfolyamok alkalmasak erre?
– A római kiállításon szereplő festők többnyire képzőművészeti akadémiát végeztek vagy rajztanárok. Vannak köztük görögkatolikusok, ortodoxok és római katolikusok is. Az ikonfestő tanfolyamok jó szolgálatot tesznek annyiban, hogy terjesztik az ikonok kultúráját. Ugyanakkor sajnos sok olyan ember is ecsetet vesz a kezébe, s aztán árusítja a képeit, akinek nincs tehetsége. A tanfolyamok nem szűrik ki azt, aki nem alkalmas arra, hogy jó ikont fessen, amihez nem elég a hit és a szándék, a talentum is szükséges.
– A tárlat képeit végignézve szembetűnik, hogy csakugyan nem szolgai Rubljov-másolatokról van szó. Az is jól látható, mennyire maiak ezek a képek…
– Minden ikon tükrözi a kort, amelyben készült. Amelyik nem, abban van valamiféle hamisság. Ezen a kiállításon új ikonográfiai témák is megfigyelhetők. Láthatjuk megfestve a mai kor szentjeit is. Nyugaton szokás lett fényképeket elhelyezni a templomokban. Ezt mi nem tesszük. Az ikonon ugyanis a szent megdicsőült arcát kell ábrázolni. Az ikon ablak az örökkévalóságra.
– Ikonokat kutató emberként, illetve hívő görögkatolikusként Önnek mit jelentenek ezek a szentképek?
– Szakmabeliként azt mondhatom, hogy kifogyhatatlan ez a téma, olyan kutatási terület, amelynek nem lehet a végére járni. Ez vigasztaló is, meg nem is. Gyerekként nem szerettem az ikonokat, akkoriban a giccses képek tetszettek. Az egyik kedvencemen például Jézus világoskék háttér előtt állt, és nagy piros szíve volt. Aztán a családom kinevelt ebből a korszakomból. Kamaszkoromban döntöttem úgy, hogy ikonokkal szeretnék foglalkozni. Az érettségire kaptam egy Fájdalmas Istenszülőikont. Teljesen egyedi ábrázolás, amelyen Máriának zöld a ruhája, amire azt is mondhatnánk, hogy nem kanonikus megoldás, én azonban nagyon szeretem. Fontos számomra, hogy egy templomban vagy egy otthoni imatérben jelen legyenek az ikonok. A hétköznapokban megnyugtat, ha megpihenhet rajtuk a szemem. Ismerek olyan embert, aki az ikonok hatására tért meg. Az ikonok „működnek”.
Fotó: Bakos Zoltán
