Fotó: Lambert Attila
A Dunamelléki Református Egyházkerület székházának dísztermében szervezett eseményen az előadásokat Zsengellér József, a Károli Gáspár Református Egyetem rektorhelyettese moderálta. A kollokvium elején ismertette a két Széchenyi-díjas tudós, egyházi vezető életútját, majd Erdő Péter bíboros, prímás előadása következett.
A nagyszámú hallgatóság számára Erdő Péter történelmi áttekintést adott a reformáció előzményeitől a modern kor ökumenikus útkereséséig terjedő hosszú időszakról, majd a keresztény egységtörekvés jelenkori kihívásairól, lehetőségeiről beszélt.
Ökumenikus összefüggésben joggal mondjuk, hogy a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója elsősorban a múlt eseményeinek tanulságait elemző jövőbe tekintés – kezdte beszédét a bíboros. – A mai köznyelvben a reformáció méltán kapcsolódik össze a protestantizmus nagy alakjaival, ötszáz évvel ezelőtt azonban a kifejezés nem számított újdonságnak. Akkor már több mint száz esztendeje szó volt az Egyházban a szükséges megújulásról, az eredethez való visszatérésről: annak idején ezt reformációnak nevezték. „Reformatio in capite et in membris” (reform a főben és a tagokban) – ismételgették jelszószerűen. Szükség volt a reformra, elsősorban az Egyháznak a feudális társadalommal való intézményes összefonódása miatt.
A reformáció hajnalán a változás szükségességének elsőrendű oka az egyházi funkciókhoz tapadó gazdasági és bürokratikus rendszer nyomása volt, ami a tényleges lelkipásztori munkát alapjaiban meghatározta. Súlyos terhet jelentett az is, hogy egyes országokban világi közfeladatok járultak a püspöki feladatok mellé. A reneszánsz világ egyre idegenebbnek érezte ezt a tendenciát.
Rómában építeni kezdték az új Szent Péter-bazilikát, s az erre a célra való adakozást a búcsúk elnyerésével kötötték össze. Sajátos események következményeként banki megbízottak jártak együtt a búcsút hirdető szerzetesekkel.
Amikor Luther tanai elterjedésének hatására immár nyilvánvalóvá lett a változtatás szükségessége, a trentói zsinat foglalta rendszerbe a katolikus reformtörekvések legjavát. A későbbiekben a teológiai viták elmérgesedtek. A XX. században a II. vatikáni zsinat Unitatis redintegratio kezdetű dekrétuma szabta meg az ökumenizmus alapvető irányát és szándékát. A keresztény egységtörekvések sorában mérföldkövet jelentett az 1999-es augsburgi nyilatkozat a megigazulásról. A katolikus–evangélikus nyilatkozat megmutatta, hogy régi elvi ellentéteket is meg lehet haladni a krisztusi tanítás hűséges keresésének szellemében.
A keresztény felekezetek meg vannak győződve arról, hogy a krisztusi örökséget saját Egyházuk képviseli a leghívebben – folytatta a bíboros –, ezért nem várhatjuk el, hogy ezt másodlagosnak tekintve felszínesek maradjunk. A párbeszéd maradandó értékét az adja, hogy Jézus Krisztus személyére tekintünk, tanítását és megváltói művét törekszünk egyre mélyebben, alázatosan megismerni. Az egységet erősítheti többek között a teológiai párbeszéd, a katekézisben való együttműködés, a Biblia szövegének tanulmányozása, a missziós tevékenység, az egészségügyben, a szeretetszolgálatban, a tömegkommunikációban való közös tanúságtétel.
Minél közelebb vagyunk Krisztushoz, annál közelebb vagyunk egymáshoz is – zárta előadását Erdő Péter.
Bogárdi Szabó István református püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke előadása elején Philipp Melanchthon német reformátort, Luther Márton munkatársát idézte, akit egy alkalommal arról kérdeztek, miért nem retteg a haláltól. Két pontban foglalta össze a válaszát, mely szerint azért nem fél, mert a halál által megszabadul a bűneitől, s egyúttal a „teológusok szerencsétlenkedésétől és őrjöngésétől” is. Bogárdi Szabó István püspök ezzel arra utalt, hogy a felekezetközi különbségek tárgyalásánál a múlt parázs vitáit meghaladva napjainkban már elvárható a higgadtabb, alázatosabb diskurzus.
A kereszténység egységes üzenete ma is az, hogy az Ige testté lett, közöttünk lakozott, és várjuk az ő dicsőséges eljövetelét. A keresztények egyetlen identitástényezője maga Jézus Krisztus, őrá alapozódik a hitünk. Nem a reformátorok kiváltsága a „solus Christus” („egyedül Krisztus”), hanem az egész keresztyénségé – szögezte le a püspök.
Bogárdi Szabó István hangsúlyozta: a mai ökumenikus munka, ha bizonytalan, kétséges eredményekkel is, de reményt ad arra, hogy újratárgyaljuk a reformáció korának nagy kérdéseit, anélkül hogy tovább mélyülne az Egyházak közötti szakadék.
A vesztfáliai béke után Európában ki-ki a maga felekezetének „kapszulájába” került. A későbbiekben ez úgy alakult, hogy a XX. század missziói során a nyugati kereszténység a maga vallásfelekezeti megosztottságát is importálta a harmadik világba. A XXI. század elején azt mondhatjuk, hogy sokan, sok helyen mindezek ellenére képesek voltak befogadni Krisztus evangéliumát, hála a Szentléleknek. Így most, Nyugat-Európa vallási és szellemi kiüresedésének korában az új keresztény közösségek ereje, lelki élete Krisztus hiteles követésére tanít minket, nyugati keresztényeket. Gondoljunk a jelenkor mártírjaira – tette hozzá a püspök. – Mindez alázatra tanít minket: lehet párbeszédet folytatni a felekezetközi különbségekről, de más módon, más lelkülettel. A Hittani Kongregáció ezredfordulón kiadott Dominus Jesus kezdetű nyilatkozatának szemlélete követendő: eszerint a kereszténységben bárhol bármi történjék is, az minden keresztényt érint. Ha így tekintünk egymásra, akkor nem megyünk majd bele „őrült” vitatkozásokba.
Erdő Péter bíboros az elhangzottakra reagálva hangsúlyozta: „Örömmel hallottam a Krisztus személyére történő ismételt és erőteljes rámutatást. Azt hiszem, ez az a pont, ami valóban összeköt bennünket, és perspektívát ad mindannyiunk számára.” A közös válaszok megfogalmazása felé tett fontos lépést jelent a történeti Jézus kutatása is, amelyet feltétlenül közösen kell végeznünk – tette hozzá.
Bogárdi Szabó István javasolta a „solus Christus” („egyedül Krisztus”) református alapelv másfajta megfogalmazását. A „semper Christus” („mindig Krisztus”) kifejezés a püspök szerint alkalmasabb arra, hogy mások helyett a magunk megújításán munkálkodjunk, valamint hogy ne a régieket vádoljuk, ne rájuk mutogassunk, hiszen számunkra éppen most adódik a Krisztus-követés feladata.
A dispután felvetődött egy közös – katolikus–protestáns – bibliafordítás szükségessége, valamint szó volt a megigazulásról szóló augsburgi közös nyilatkozatról (1999) is, amelyhez idén a Református Egyházak Világközössége is csatlakozott aláírásával.
Erdő Péter bíboros a keresztény egységtörekvésekkel kapcsolatban kiemelte: elementárisabban, a Bibliához közelebb álló kifejezések segítségével kellene átadnunk az örömhírt korunk emberének. A kisegyházak sikerét vizsgálva megállapítható (Latin-Amerikában konkrét felméréseket végeztek ezzel kapcsolatban), hogy az eredményesség záloga a hívek alaposabb és részletesebb bibliaismerete, illetve a közösségi lét, az emberek megszólítása és segítése. Volna közös teendő a pasztorális módszerek, a közös akciók kidolgozása terén is – mondta a bíboros, megemlítve az „Ez az a nap!” rendezvényt, illetve a 2007-es városmissziót.
Bogárdi Szabó István a kollokviumot záró hozzászólásában megjegyezte, a mai egyházak tudása alapján érdemes lenne ismét felvenni a régi viták fonalát (nem elhallgatva például a fájdalmas anatémákat sem), s továbbhaladni a közös úton. Példaként említette, hogy a megigazulás kérdésében a hit kontra cselekvés századokon át zajló vitája esetében csupán „a XX. században értettük meg: Luthernél nem a »cselekedetek« szükségességének tagadásáról van szó, hanem arról, hogy önmaga által nem igazulhat meg az ember, hanem csak kegyelemből” – mutatott rá a református püspök.
