A hosszabb-rövidebb üzenetek többségét az egyik anyai dédanyám, Vaniss Gyula igazgató főmérnök felesége, Seifmann Ida írta, nagymamámnak, Vaniss Margitkának, aki ezekben az években a szegedi Oroszlán utcában tanult, az akkori Magyar Királyi Felsőbb Leányiskolában, mert városkájukban, Gyomán abban az időben nem létezett ilyen „kisasszonynevelő” intézmény. Nem volt ez csekély megpróbáltatás az Ida–Gyula szülőpár számára, mert egyetlen leánykájuk tizennyolc esztendei házasság után jött a világra, s az internátusi évek előtt hajszál híján el is veszítették őt, amikor súlyos vörheny támadta meg. Élete, hála Istennek, megmenekült, de hallását jobb fülére mindörökre elveszítette. Érthető tehát, ha ezek a csodával határos módon épségben megmaradt levelek, amelyeknek megszólítása általában „Drága kis Pintyőkénk!”, búcsúformulája pedig „szerető anyuskád, Ida”, illetve „szerető apád, Vaniss” volt, még most, ennyi idő elteltével is a szeretet és a reszkető féltés tolmácsai, különösen a november végétől, illetve a decemberi hetek folyamán írott levelekben, amikor zordra változott az idő… A fiók mélyéről előkerült első adventi levélben dédike így ír 1908 novemberében, akkor még csak tizenkét éves lánykájának: „Kis lelkem, írd meg, egészséges vagy-e, vigyázzál magadra, meg ne terheld a kis gyomrodat és meleg harisnyát, s a kis alsó derekat fel vedd, és két alsószoknyát hordjál…” Még szerencse, hogy Margitka cérnavékony kis teremtés volt, aki a sok réteg alatt sem változott hóemberré… A második episztola, dédanyám lendületes, de nehezen olvasható írásával, 1909. december 1-jén futott be a szegedi Oroszlán utcába, történetesen ugyanoda, ahol a kislány anyai ágú rokonsága élt, a közelből vigyázva a gyönge kis palántát. Ebben az anyai üzenetben arról esik szó, hogy a gyomai kertben Margitkának és barátnőinek felépített „babaházat” lezárták a hideg kora télben, s a kis fehér bútorokat beköltöztették nagymama tágas lányszobájába. Itt már felbukkan egy „nagyos” téma is, az, hogy mennyire örült Ida mama, amikor kislánya eljutott egy „gyermek cabarée” előadásra, s a keresztmama jóvoltából még egy színielőadáson is részt vehetett. „…na hallod, kis leányom, szinte mesés sok élvezetben van részed, ami nekünk itt, Gyomán soh’ sem jut osztály részül. Legalább boldogan fogsz mindig arra az időre vissza gondolni, amit az intézetben és a páratlan jó rokonok között töltesz.” A harmadik, éppen 1912 Luca napján keltezett levélben már a tizenhat éves nagylány, a végzős „Manczika” ifjú hölgyhöz méltó decemberi programjáról esik szó: „Ki sem mondhatom, míly örömmel várjuk már a napot, hogy viszontláthassunk, a meghívót már megkaptuk a tánczpróbára, csak engedje a jó Isten, hogy ne jöjjön közbe semmi, hogy mind a ketten elmehessünk…” Tudniillik, hogy a Körösök téli szeszélyei ne marasztalják otthon dédapámat, az ottani árvízvédelem vezetőjét, aki fél életét gátbejárásokon töltötte, fagyban és hőségben egyaránt…
Joggal kérdezhetik most a kedves Olvasók: hogy került a csizma, akarom mondani ez a néhány, rég papírra vetett anyai mondat egy 2017-es újság „karácsonyi asztalára”? Ha jobban végiggondoljuk, bizony nem véletlenül. Azért, mert arra emlékeztetnek, amit nagyszüleim így neveztek: „békebeli”. S ezen nem a kényelmet, nem a viszonylagos jómódot, nem a tágas szolgálati lakást értették, hanem egy olyan életformát, amelyben a családtagoknak idejük volt egymásra az ünnepre készülés heteiben éppúgy, mint a hétköznapokban. Mai szemmel nézve talán komótos, lassú ritmusú életforma volt ez, de milyen melengető, megnyugtató, a későbbi, a felnőttkori viszontagságok ellen felvértező! Bizonyos vagyok abban, hogy nagymama végtelen nyugalma, ereje, hite és kedvenc mondása, a „Meglátod, majd minden kiparancsolódik!” ehhez a gyerekkorhoz, ezekhez a meghatóan indázó szülői levelekhez vezethető vissza. A kiparancsolódás szón ő természetesen nem ember vezérelte történéseket, nem agresszivitást, hanem egyedül Jézus szándékainak megvalósulását értette. Ha tehát most azt kérdeznék tőlem, mit tanácsolok, mivel szerezzünk örömet családunknak és családon kívüli szeretteinknek, mit adjunk nekik 2017 karácsonyán, egyetlen szóval válaszolnék: időt, nekik, rájuk szánt, nem kínkeservesen kiszorított, hanem mélységes derűvel, számlálatlanul osztogatott időt, egy olyan korban, amikor a „Mindennek rendelt ideje vagyon” (Prédikátor 3,1) lassan immár végleges és végzetes feledésbe merülő, gyógyító bölcsesség.
