Vágjunk a közepébe: miután befejeztük beszélgetésünket, tanítványod érkezik vidékről, aki egyébként francia. Fiatalon, a pálya elején – mit jelent számodra a tanítás?
– Szerintem alkati kérdés a tanítás. Sokáig azt gondoltam, hogy nekem biztosan feladatom a tapasztalatok továbbadása, lévén hogy édesanyám kiváló pedagógusként dolgozott, édesapám (Rohmann Imre – a szerk.) zongoraművész és tanár, nagyapám pedig hárfaművész volt, és úgyszintén nagyon híres pedagógus. Ma is sokakkal találkozom, akik nagyapámat így emlegetik: „Hát a Henrik bácsit nagyon szerettük!” A családunkban a férjem révén is vannak pedagógusok, illetve a génjeimben hordozom a kétszeres Kossuth-díjas geológus dédapámat is, akit korában csak „geocézárnak” becéztek. Magam is sokat tanítottam magánúton, kurzusokon, magyarokat és külföldieket egyaránt, de volt saját osztályom is Debrecenben. Mostanra már érzékelem a tanítási módszereim pozitív és negatív hatását egyaránt, úgy gondolom, hogy szűk az a mezsgye, amin járni érdemes a tanítás eredményessége érdekében. A legfontosabbnak azt tartom, hogy ne szegjem kedvét a növendékeimnek. Például ha túl nagy lendülettel mutatom meg, mit hogy kéne, azzal sokszor azt érem el, hogy éreztetem a másik hiányosságait. Érdekel a visszajelzése, és fontosnak tartom az előadó-művészetben, hogy mindig legyen mit kifejezni teljes testtel és lélekkel.
Mit értesz „teljes testtel való kifejezésmódon”?
– Mindannyiunk testében vannak blokkok, görcsök, feszültségek. Ez teljesen normális, csak arra hívom fel a figyelmet, hogy tudatossá váljon a kezelésük. Mivel kívülről könnyebb látni magunkat, ezért nem haszontalan például a tükör előtt való gyakorlás – akár a tudatos lazítás elsajátításának céljából sem. Fontos megtanulni oldottan játszani, hogy a feszültség a zenében legyen, és ne a testben. Természetesen van olyan, hogy elkerülhetetlen, hogy rövidebb-hosszabb ideig feszültség van például a karunkban. Jó módszer, ha a gyakorlásba beépítjük a lazítást. Hajlamosak vagyunk ugyanis sokszor a feszültségre fókuszálni, pedig ugyanúgy be kell gyakorolni a zenemű alatti oldást is. Főleg külföldön már találkoztam olyan technikákkal, melyekben zenészek megfelelő fizikumára is odafigyelnek.
Hogyan egyeztethető össze az előadó-művészet oldása akár a családi élet adta mindennapos feszültségekkel?
– Bizonyos szempontból a csellózás számomra pihenés. A háztartást, a gyereknevelést, az itthoni teendőket sokszor kevésbé tudom kontrollálni, mint a zenélést. Amikor csellózom, akkor kettesben vagyunk a hangszerrel, zenével. A koncert olyan alkalom, amikor csak magamra kell figyelnem, és háborítatlanul elkerülhetek egy másik világba. A férjem – Fassang László orgona- és zongoraművész – sokat utazik, koncertezik, így sokat vagyok itthon kettesben a kislányunkkal. Korábban nem vettem észre, hogy – legalábbis a mi családunkban – mennyire különbözőek a férfi-női szerepek: ha Lacinak koncertje van, utazik, tanít, akkor természetes, hogy mehet, csinálja a dolgát. Ha viszont nekem kell próbára mennem, utaznom vagy koncerteznem, akkor azt meg kell szerveznem. Most például kicsit náthás a kislányunk, jövő héten viszont négy fellépésem is lesz, és eszembe jut többször, hogy hogyan fogom megoldani, ha ő beteg lesz… Szerencsére van két csodálatos nagymama, akik sokat segítenek.
Ha körülnézek ebben a párizsi tetőtéri lakások hangulatát idéző, tágas nappaliban: a zongora előtt két, egymással szembefordított cselló fekszik. Hogy esett a választásod pont erre a hangszerre?
– Ha lehet, a szoba közepén lévő egyik hangszerről beszélnék inkább. Ezt még sose fogalmaztam meg: ez a cselló volt az én igazi hangszerválasztásom az életemben. Erre harminc évet kellett várnom, de megérte, mert ez a hangszer jelenti számomra most a legnagyobb kalandot. Van egy „E húrja”, mely által hangszínben és repertoárban is közelebb kerültem a hegedű világához. Ez az a választás, ami tényleg az enyém, nem javasolta, nem irányította senki. Amikor az ember egy ilyen döntést meghoz, az nagyon fontos. Ez nem azt jelenti, hogy korábban nem akartam volna a csellót választani, de az is tény, hogy nem kifejezetten csak a cselló érdekelt, mindig is nyitott voltam más hangszerek felé. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy fiatalon megtaláltam a hivatásom, de ezzel együtt nagyon sok kételyem is volt, hogy valóban ezt akarom-e. Édesanyám emlékezete szerint már kiskoromban nagyon sokat énekeltem, zongorázni is szerettem. Összességében azt mondhatom, hogy minden hangszer nagyon érdekel, az öthúros cselló pedig egy őszinte, saját kaland.
Miben tér el az öthúros hangszer a korábbiaktól?
– Az az érdekes, hogy a modern építésű, négyhúros hangszerem sokkal értékesebb darab, illetve több száz éves francia mesterhangszer, mívesebb hangja van. Az én öthúrosom nem a legdrágább kategóriájú hangszer, vannak korlátai (mint ahogy nekem is), ezért keresem, próbálgatom a hangszer határait. A nyáron a veszprémi Auer Fesztiválon mindkét hangszeren játszottam, és a visszajelzésekből az derült ki, hogy az öthúros cselló sokaknak jobban tetszett. Ez persze nagyon szubjektív, és az is benne van, hogy nekem milyen a kapcsolatom az adott hangszerrel.
Milyen zenei stílus áll hozzád most a legközelebb?
– Bachhal sokat foglalkoztam a lemezfelvételek kapcsán. Bach örök, számomra ő maga a levegő. Ugyanakkor mostanában fedeztem fel Schumann hegedűszonátáját, amelyet az öthúros csellón könnyen meg lehet szólaltatni. Amikor egy művet átírunk egy mélyebb fekvésű hangszerre, sokszor kompromisszumot kell kötni. Az öthúrossal nincs szükség ilyen megalkuvásra, mert aránytartóan el lehet játszani. Úgyhogy most romantikus, „öthúros” korszakomat élem. Ami a zenei stílusokat illeti, mindenevő vagyok.
Fontosnak tartod az előadó-művészetben a női mivoltodat?
– Igen is, meg nem is. A megjelenésemben semmiképp sem szeretném „titkolni” (férfiasan öltözködve), hogy nő vagyok. De a zene maga is lehet férfias vagy nőies karakterű, függetlenül attól, hogy ki játssza. Mindannyiunkban van női és férfi rész, váltakozó mennyiségben és minőségben, amire épp szükségem van, azt alkalmazom az adott zenei mondanivalóhoz.
Zenéltek otthon?
– Ma reggel a lányunk leült a fotelbe, és „csellózott”, közben énekelt, kezébe adtam a vonót is, nekem pedig táncolni kellett. Biztos, hogy tehetséges, maga is kezdeményezi a zenélést, és örülök neki, hogy szívesen veszi kezébe a hangszereket.
Mi jut eszedbe, ha a csellóra gondolsz?
– Gondolkodás nélkül az jutott most az eszembe, hogy az élet. Tudom, kicsit fennkölt, de így van. Hasonlóan egy párkapcsolathoz: mindig felmerülnek problémák, amelyekkel foglalkozni kell. Tegnap például meg kellett javíttatni az egyik hangszerem, a másik kicsit zörgött. Minden nehézség ellenére olyan pillanatokat élünk át a csellóimmal, amelyek kiváltságosak az ember életében.
Mit gondolsz, létezhet olyan koncertélmény, amelynek során a hallgatóság nem csupán „passzív befogadója” a zenének?
– Egyrészt saját magam nyitott lennék ilyesmire, sőt volt is alkalmam részt venni hasonló rendezvényeken. Másrészt viszont azt tapasztalom, hogy a közönség ragaszkodik az általa megszokott pozíciókhoz, szerepekhez. Ilyesmire csak annak érdemes eljönnie, akinek erre magától is van igénye. Amikor a hangfestést alkalmaztam (soundpainting: szellemi társasjátékhoz hasonlítható élő, együttes komponálás hangfestő jelekkel; a zenészek, táncosok, színészek, illetve a közönség bevonását is lehetővé tevő közös alkotás élmény a hallgatónak és az előadónak is – a szerk.), általában jól sikerült a közönséggel való együttműködés. Meglepő tapasztalat volt azonban, hogy a magyar zeneiskolás gyerekek nem voltak annyira nyitottak a hangfestésre, mint külföldi társaik. Sajnos azt látom, hogy a Magyarországon tanuló diákok visszafogottabbak, bátortalanabbak – de semmiképp sem tehetségtelenebbek – a külföldieknél, függetlenül attól, hogy az adottságok ugyanazok. Külföldieknél jóval nagyobb szabadságot tapasztalok, amely nagyon fontos készség egy csellistánál. A „felesleges óvatosságot” pedig nagymértékben az oktatás számlájára írom. Visszatérve a kérdésre: azt hiszem, valamilyen szinten „nevelni kell” a közönséget, hogy bátrabb legyen. Mint ahogy az előadóknak is ugyanerre lenne szükségük.
És a jövő?
– Legközelebbi kihívás a november végi doktori koncertem, ahol úgy érzem, hogy sikerült elég magasra tennem a lécet. Egy Pierre Boulez-darabot fogunk játszani hét csellóval, aminek a megszervezése és megtanulása elég munkát ad az elkövetkezendőkre. Ezenkívül fontos lemezterveim vannak. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy édesapámmal is készítünk felvételt, átiratokkal, öthúros csellóval együtt. Vele tizenöt éve volt az első, hivatalos, közös fellépésünk, melyet aztán számos másik követett.
A férjeddel is zenéltek együtt?
– Azt gondolhatja valaki kívülről, hogy „zenész a zenésszel” mindenképpen jól tud együtt dolgozni. Pedig más repertoárt, más életmódot igényelnek a különböző hangszerek, énekesek, zenei területek. Ettől függetlenül vele is van közös munkánk: márciusban lesz koncertünk a Müpában. A múlt héten a Fasori evangélikus templomban játszottunk együtt, és nagyon örültem, hogy többen visszajelezték, hogy milyen különlegesen szól együtt a cselló és az orgona, és még sosem hallottak ehhez foghatót.
Milyen hangszernek éled meg a csellót? Illik hozzád?
– Kívülről ez is sokszor egyértelműbb. Amikor azt mondják nekem egy fellépés után, hogy eggyé váltunk a hangszerrel, akkor érzem, hogy az Isten is egymásnak teremtett minket. Azok az igazán csodálatos pillanatok, amikor azt érzem, hogy már nem én csellózom, hanem rajtam keresztül jön a zene, csak hagynom kell megszólalni.
