„A túlerővel szemben, a legszegényebb erőforrásokkal és gyakran félelmetes önfeláldozással néhány elszánt ember megfordította a csendes-óceáni háború menetét. Japán soha többé nem tudott támadólag fellépni” – írta Walter Lord a Hihetetlen győzelem című, népszerű művében. Ennél jobban nem is lehetne összefoglalni a Midway-szigetek mellett 1942. június 4. és 7. között lezajlott tengeri összecsapás eseményeit. E csatáról 1976-ban Jack Smight forgatott már filmet, többek között Charlton Heston és Henry Fonda főszereplésével. Most a katasztrófafilmjeiről ismert Roland Emmerich vállalkozott arra, hogy mozivászonra viszi a történelmi jelentőségű ütközetet.
Ahhoz, hogy filmelemzésünk érthető legyen, néhány szó erejéig ki kell térnünk arra is, mi és hogyan történt e néhány nap alatt. Öt hónappal a Pearl Harbor-i győzelem után Japánt amerikai bombázók támadták meg (Doolittle-rajtaütés). Bár a veszteség igen csekély volt, ez az esemény a császári hadvezetést arra ösztönözte, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon ellenfelével. Némi tanakodás után elhatározták, hogy a Hawaii-szigetektől kétezer kilométer távolságban lévő Midway-szigeteket fogják megtámadni. A tervek szerint Hoszogaja Bosiró tengernagy az Aleut-szigetek ellen indít álcázó akciót, Nagumo Csúicsi tengernagy négy – az Akagi, a Kaga, a Hirjú és a Szórjú – anyahajóból álló csapásmérő ereje megtámadja a szigetet, majd Kondó Nobutake altengernagy végrehajtja az inváziót. Jamamoto Iszoroku tengernagy, főparancsnok csatahajókból álló flottája pedig a közelben várakozik, hogy megsemmisítse a sziget felmentésére odaküldött amerikai hadihajókat.
El is indult a 190 hajó, fedélzetén hétszáz repülőgéppel és százezer emberrel. A bonyolult haditervnek azonban volt egy kockázatos része is. A japán hadvezetés ugyanis abból indult ki, hogy az amerikaiak semmit sem tudnak a szándékaikról. Nem így volt, sőt, az amerikai hírszerzés már májusban meglehetősen pontos információkhoz jutott, ezért egyrészt megerősítették a szigetek védelmét, másrészt útnak indították a maguk – jóval kisebb – flottáját, többek között az Enterprise, a Hornet és a sérült Yorktown hordozókat.
A csata lefolyását némiképp leegyszerűsítve, a Nagumo-dilemmaként emlegetett tényező vált végül sorsdöntővé. A repülőgép-hordozók fedélzete egy kifutópálya, a repülőgépeket ez alatt tartják. A gépek egy kisebb része vadászrepülő – ezek védik a hajókat –, a többségük pedig torpedóvetésre és bombázásra alkalmas gép, attól függően, hogy milyen fegyverzetet rögzítenek rá. A kifutópálya értelemszerűen vagy fogadja a gépeket, vagy harcba küldi őket. Ahhoz pedig idő kell, hogy egy gépre fölszereljék a megfelelő eszközt: a torpedót vagy a bombát. A japán anyahajókról felszálló gépek először a Midway-atollt támadták. Közben az amerikai torpedóvetők – melyekről a japánok azt hitték, hogy mindegyik a szigetekről szállt fel – rátaláltak a japán flottára, többször meg is támadták, ám egyszer sem találták el a hajókat, ráadásul a modern Zero vadászgépek elől szinte esélyük sem volt elmenekülni. Nagumo tengernagy a sikereken felbuzdulva éppen egy második akciót tervezett Midway ellen – a korábban fölszerelt gépek torpedóit is elkezdték bombákra cserélni –, amikor arról értesült, hogy a közelben amerikai hadihajókat láttak. A japán parancsnok tétovázott: vagy folytatja a szigetek ellen készülődő gépek felszerelését, vagy fogadja a támadásból üres üzemanyagtartállyal visszatérő repülőket. Végül az a döntés született, hogy a bevetésekből visszatért gépeket fogadják, majd a hajón lévő repülőket sorban fölszerelik torpedókkal és rombolóbombákkal, így a tengeri és a második szárazföldi támadásra is lesz elég gépük. Ez a választás azonban végzetesnek bizonyult, az Enterprise-ról és a Yorktownról érkező amerikai zuhanóbombázók éppen e művelet közben érték el az anyahajókat, így azok teljesen védtelenek voltak.
Pierre Nora hozta be a köztudatba az emlékezet helye (lieu de mémoire) kifejezést. Továbbgondolva a francia történész felvetését, egy film is válhat olyan eszközzé, melynek segítségével megőrizzük – és továbbadjuk – egy-egy fontos történelmi fordulat eseményeit. Jack Smight mozija meg is felelt ennek a célnak: két órában elmeséli a csata történetét. A Doolittle-rajtaütés hírével kezdi, ezután sokat foglalkozik az amerikai hírszerzés nehézségeivel, majd azt látjuk, hogy Nimitz admirális miként összpontosítja a csekélyebb amerikai erőket. Emellett a kulcsfontosságú Nagumo-dilemmáról is pontról pontra értesülünk. Smight éppen annyi részletességgel mutatja be a taktikák és a stratégiák alakulását, amennyi még befogadható. Csupán egyetlen mellékszálat varr bele a történet szövetébe: a Charlton Heston által alakított tiszt fia ugyanis éppen egy japán lányba szeret bele. Szerencsénkre a rendező ezt a romantikus fonalat tényleg csupán „díszítésre” használja.
Emmerich – a gyengébbek kedvéért – a kályhától, azaz a háború kitörésétől indul el. A Midway tehát a Pearl Harbor-i támadással kezdődik, majd James Doolittle (Aaron Eckhart) akciójával folytatódik. A hírszerzők tépelődéseiről Emmerich is beszámol, ő is – csakúgy, mint Smight – érdekesnek találja a főnöküket, a házikabátban éjt nappallá téve dolgozó Rochefortot (Brennan Brown). Oldalhajtás itt is van, mégpedig Richard „Dick” Best (Ed Skrein) repülőparancsnok családi élete, ám ez – és az összes hasonló jelenet – valójában csak arra szolgál, hogy még hatásosabb lehessen a harcok csinnadrattája. A film kétségkívül látványos, ám a gyakorlott szem olykor láthat olyan CGI-megoldásokat, melyeket a hasonló látványfilmeknél nem is szoktunk észrevenni. Az 1976-os film sok jelenetét jobb híján műteremben rögzítették, az ütközet bemutatásához azonban eredeti felvételeket használtak. Emmerich filmjén látszik, mennyit fejlődött a technika, így mi is átélhetjük, milyen lehetett egy bombázógépbe préselődve zuhanni az óceánon imbolygó, leginkább egy autópályára hasonlító vasdarab felé.
Mire a midwayi csatához érkezünk, a játékidő nagy része már bizony eltelt. Éppen ezért azokra a fontos döntésekre, amelyek a küzdelem végkimenetelét befolyásolták, nem nagyon lehet kitérni. Egy darabig az itt-ott elhangzó, elejtett megjegyzések pótolják ezt a hiányosságot, ám a végére már erre sem marad energia. Emmerich a valós történet több elemén is úgy lép át, hogy a végére egyáltalán nem áll össze a kép. Mentségére szolgálhat, hogy a cselekmény több részlete viszont megfelel a történelmi hűségnek. Wade McClusky repülőparancsnok (Luke Evans) például tényleg azért találta meg a japán flottát, mert véletlenül meglátta az Arasit. Ez a japán romboló ugyanis a hajóhadtól lemaradva üldözni kezdte a Nautilus amerikai tengeralattjárót, majd teljes gőzzel elindult a többi hajó után. Best fregatthadnagy pedig valóban beteg lett az oxigénpalack hibája miatt.
A Midway színészi játéka egydimenziós. Ez azt jelenti, hogy már a film elején mindenki fölvesz egy arckifejezést, melyet egészen a végig meg is tart. Az Edwin T. Layton hírszerzőtisztet alakító Patrick Wilson állandóan kétségbeesett arcot vág, a Raymond Spruance admirálist megformáló Jake Weber ábrázata pedig olyan, mint aki karót nyelt. Egyedül a Chester W. Nimitz admirálist játszó Woody Harrelsonnál nem feltétlenül hátrány ez az egyoldalúság, hiszen egy szigorú parancsnok mégsem grimaszolhat csak úgy, kénye-kedve szerint. A filmen végigvonul a McClusky és Best közötti rivalizálás, ami fölösleges kötekedésnek tűnik, már csak azért is, mert végül mind a két repülőtiszt komoly szerepet játszik az amerikai sikerben.
„Jobbak voltunk, mint a japánok, vagy egyszerűen csak szerencsésebbek?” – teszi fel a kérdést az 1976-os változatban Nimitz admirális. A felvetés jogos, hiszen ezúttal a véletlenek – ha egyáltalán vannak ilyenek a történelemben – mind az amerikaiak kezére játszottak. Az is igaz, hogy az amerikai katonák ebben a csatában olyasmit is megtettek – nevezhetjük ezt akár hősiességnek is –, amit később már nem feltétlenül. A hibákról természetesen nem emlékeznek meg a filmek, senki sem beszél például arról, hogy a hordozók semlegesítése után indított, közel négyszáz repülőtámadásból egyetlenegyszer sem sikerült eltalálni a japánok hajóit. Ezen persze nem érdemes csodálkozni, hiszen az ilyen filmek sokkal inkább hasonlítanak egy emlékműre, mint egy történelemórára.
