„Jézust viszem, ha lelőnek, csak fölvisz a mennyországba”

Fotó: Thaler Tamás

Hogyan élték meg 1956 első napjait a Központi Papnevelő Intézetben?
– Az 1956-os események első felvonásából semmi sem ért el hozzánk, mert éppen egy egyhetes lelkigyakorlaton vettünk részt. Ezalatt nem beszéltünk egymással, nem hallgattunk rádiót, és az elöljárók sem tájékoztattak minket. Vasárnap reggel ért véget a lelkigyakorlatos csend, akkor tudtuk meg, mi történt. Rögtön arra gondoltunk, hogy biztosan vannak sebesültek, el kell mennünk hozzájuk. Hatodéves, frissen felszentelt papok voltunk, szeptembertől laktunk a központi szemináriumban. Nyolc-tíz felszentelt pap lehetett ott akkoriban. Mindannyian felkerestünk egy-egy kórházat, én a vasárnap délelőtti szentmise után a Bakáts téri kórházba mentem. Tele volt sebesültekkel, főleg egyetemistákkal és munkás fiatalokkal. Reverendában mentem, vittem a kenetet és az Oltáriszentséget. Megbeszéltük, hogy mindennap eljövök: áldoztattam, gyóntattam.

Mi történt az orosz csapatok bejövetelekor? Folytathatták ezt a szolgálatot?
– November 4-én reggel hétre voltam beosztva misére az Egyetemi templomba. A rádióból már tudtam, hogy visszajöttek a szovjetek. Három tank állt a Kálvin téren, az egyiknek a csöve az Üllői útra, a másiké a kiskörútra, a harmadik a Kecskeméti utcára irányult. A szovjet katonák lőttek mindenkire, aki élt és mozgott. Az ablakból láttam, hogy a Kecskeméti utcán jön egy ember a templom felé, felbukik és elterül. Kimentem, odahúztam a járda szélére, és feloldoztam. Láttam, hogy halott. A hétórás misét átadtam egy újmisés papnak, egy marék Oltáriszentséget belekötöttem egy oltárkendőbe, és a nyakamba akasztottam. A Kálvin téren látták az oroszok, hogy jön egy reverendás pap. A nyakamban ott volt az Oltáriszentség. Két katona rám szegezte a géppuskáját, de nem féltem, hogy meg fogok halni. Arra gondoltam: akkor nem tudom bevinni az Oltáriszentséget a kórházba, tehát nem halhatok meg. És arra, hogy Jézust viszem, ha lelőnek, utána csak fölvisz a mennyországba. Elhaladtam a tankok előtt. Nem lőttek.
Vasárnaptól péntekig a kórházban voltam, át sem öltöztem, keddig lefeküdni sem tudtam. Vasárnap és hétfőn egymás után hozták be a halottakat és a sebesülteket, az orvosok megállás nélkül műtöttek. Hétfő estére elfogyott az érzéstelenítő, ekkor a papot keresték a sebesültek. Volt egy ember, akinek érzéstelenítés nélkül térdből le kellett vágni a lábát. Engem hívott, erősen belém kapaszkodott, fogta mind a két kezem, csupa vér lettem. Nem volt ott hitetlen ember, a katolikusok mind gyóntak és áldoztak, a többiek is imádkoztak velünk együtt. A koraszülöttközpontból odahoztak nyolcvankét, idő előtt született csecsemőt. Ki kellett venni őket az inkubátorokból, mert támadás érte az elektromos központot, nem volt áram. Egy pohár vízzel megkereszteltem a nyolcvankét gyereket. A nővér mondta a nevüket, én pedig a vízzel háromszor keresztet rajzoltam a homlokukra. Egy dolgot azonban elmulasztottam: nem anyakönyveztem őket. Akik túlélték, azoknak a szülei évekkel később az elsőáldozásra készülve azt mondták, a gyermeküket a forradalom napjaiban a kórházban keresztelte meg a pap.

Azokban a napokban a papok megszervezték egymás között a szolgálatot?
– Nem sokat tudtunk egymásról. November 4-én ketten kint rekedtünk, azt sem tudták rólunk, élünk-e, vagy halunk. November végén a szemináriumban én tartottam az önképzőköri előadást: Várják-e még a papokat a világban? címmel. Az előadásban elmondtam, és aztán le is írtam, amit a kórházban megéltem. Két-három hét múlva sorra érkeztek a levelek a vidéki papoktól, kérték, hogy mondjuk el, mi is történt Pesten. Akkor négyen összedugtuk a fejünket, és írtunk egy harmincoldalas brosúrát, stencilgéppel sokszorosítottuk. Ez persze tilos volt, de feltörtük az irodát, és éjjel dolgoztunk. Reggel háromszáz példányban kipostáztuk a füzetet az ország papjainak.

A megtorlás nem maradt el. Mikor kezdték keresni az elkövetőket?
– Később a házkutatások során megtalálták ezeket a brosúrákat a papoknál. 1956 karácsonyára a váci püspök elhelyezett minket a központi szemináriumból, mert a nyomozók már a sarkunkban voltak. Én Pécelre kerültem, májusig nem találtak rám. Május 10-én éppen mentem hazafelé a gyerekekkel a hittanóráról, amikor két férfi jött szembe. A gyerekeket elküldték, engem pedig magukkal vittek a plébániára. Feltúrták a szobámat, aztán bevittek a Gyorskocsi utcába, ott töltöttem a nyomozási szakasz három hónapját. Harminc papot gyűjtöttek össze azok közül, akik írtuk, sokszorosítottuk, terjesztettük az iratot. Megfenyegettek, hogy ha nem vallok, akkor meghalok.
Három hónap után átkerültem a Markó utcába, ahol fél évet töltöttem, majd első fokon hét év börtönre ítéltek államellenes izgatásért, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésért, a kommunizmus elleni felbujtó iratok terjesztéséért. Fél évre a Gyűjtőfogházba kerültem, aztán újabb fél évre Vácra. A Legfelsőbb Bíróság végül négy év szigorított fogházat szabott ki rám. Márianosztrán négyen voltunk egy cellában, mindannyian papok. 1959-ben szabadultam: Kádár már elég erősnek érezte a rendszert, és megfelezték azoknak a büntetését, akiket öt évnél rövidebb időre ítéltek.

Hogyan lehetett túlélni a megpróbáltatásokat?
– Én huszonnégy éves koromban kerültem börtönbe, fiatal voltam, jól bírtam. A többiek, akiknek családjuk, feleségük volt, sokat sírtak esténként. Sokakat megkínoztak. A Markó utcában egy négyszer két méteres cellában aludtunk tizenegyen. Ha valakinek fordulnia kellett, fordult mindenki. Márianosztrán egyszer szigorított sötétzárkát kaptam, mert egy paptársamnak eljuttattam egy szelet kenyeret. Tíz napig mindennek csak a felét kaptam, éjszaka pedig hanyatt kellett feküdnöm, és vakító fénnyel világítottak a szemembe. Hideg volt nagyon, csak egy meleg vizes cső haladt át a cellán, ott melengettük a kezünket. Egy szál ing és egy darócruha volt rajtunk, sokszor megfázott a vesénk.
De fiatalok voltunk, még játszottunk is, futóversenyt rendeztünk a poloskáknak, amelyeket éjjel befogtunk. Nem tartottam magam áldozatnak. Pedig volt ott egy újságíró, magas beosztása volt a munkástanácsban is, ő azt mondta: a periratok alapján engem biztosan ki fognak végezni. Három embert ki is végeztek a cellatársaim közül. Hajnalban voltak a kivégzések, az emberek kiabáltak, kérték a papoktól a feloldozást. Imádkoztam értük. Amikor kialakították a 301-es parcellát, a cellatársaim oda kerültek. Amikor csak tehetem, elmegyek hozzájuk, imádkozom értük, úgy járok oda, mintha templomba mennék.

Érte-e valamilyen megkülönböztetés a börtönben, amiért papként került oda?
– Négyen voltunk, akik együtt kerültünk börtönbe. Kuklay Antal életfogytiglant kapott, amit azután csökkentettek. Egy másik pap ma Kanadában él, a harmadik vagyok én, a negyedik társunk pedig, egy jezsuita, már meghalt. Ahol én voltam, ott a papokat nem verték. A váci fogházba évente kétszer csomagot lehetett küldetni: mi kovásztalan süteményt és mazsolát kértünk. A mazsolát vízbe tettük, így kioldódott a benne lévő szőlőcukor, és amikor összenyomtuk, kifolyt belőle a must. Orvosságos fiolába gyűjtöttük az így készített szőlőlevet. Öt-hat csepphez egy csepp vizet adtunk, az volt a misebor. Mi négyen papok mindennap miséztünk a cellában.
A börtönévek alatt csak egyszer érzékenyültem el. Egy szép napsütéses májusi napon a Gyorskocsi utca szürkeségébe a résre nyitott ablakon át berepült egy gyönyörű színes pillangó. Néhány percig repdesett, aztán kirepült. Szép volt, a szabadságot hirdette. Még egy állatnak is könnyebb, mint az embernek. Az ember meggyötri a másikat: a Gyorskocsi utcában kegyetlenül verték a foglyokat.

Mi történt a szabadulása után? Hogyan tudta folytatni a papi szolgálatát?
– Megbélyegzett voltam, sem városba, sem a fővárosba nem helyezhettek, a kiskunhalasi tanyákra kerültem. Templomokban nem tarthattam misét, de az iskolákban igen. Minden gyerek járt hittanra, a pedagógusok is ott voltak a miséken, mondván, vigyáznak a gyerekekre. Később Újpest-Megyerre, Soroksárra, Rákospalotára kerültem káplánnak. Bánk József volt akkor a váci püspök, aki Borsosberénybe küldött egy csendes plébániára. Csodás világba kerültem, a palócok szíve-lelke vallásos volt, mindenki járt hittanra.
Minden léptünket figyelték. Pécelről egyszer elmentem Turára meglátogatni egy szintén börtönből szabadult osztálytársamat. Megírtam neki, hogy mikor leszek ott. Tura felé menet láttam, hogy innen-onnan utánam szegődik egy-egy motorbicikli. Turán aztán a plébános szólt, hogy az atya már nincs ott, elment. Nem bírta a feszültséget, felőrölték idegileg, néhány évvel később infarktust kapott. Tudtam, hogy figyelnek, bármerre jártam, mindig a nyomomban volt egy beépített ember. Volt, aki meg is kért, hogy a jelenlétében ne mondjak olyat, amit jelentenie kellene. Borsosberényben lakott a szomszédban egy bácsi, ő is megvallotta, hogy rám állították. Kérte, hogy mindig itassam le, ha együtt vagyunk, akkor nem emlékszik majd semmire. Pista bácsi nagyokat ivott a szilvapálinkámból.
Tíz évet töltöttem Borsosberényben, azután a váci püspök vállalta, hogy áthelyez Pestszentlőrincre. Engedélyt kellett volna kérnie ahhoz, hogy valakit a városba helyezzen, de ő ezt nem tette meg. Huszonöt éven át ott szolgáltam, onnan hívott el a Mátyás-templomba Erdő Péter. Amikor nyugdíjba mentem, szintén a bíboros javaslatára kerültem a pestszentlőrinci Ibolya utcai kápolnába.