Jézus nyomában – bárhol a világon

Budapesten születtem, 1929. augusztus 13-án. Édesapám a fővárosban volt katonatiszt, de átkérette magát Pécsre, hogy a hadapródiskolában tanítson. A jezsuita Pius Gimnáziumba jártam nyolc évig. A tanárok nagy hatással voltak rám. Jó pedagógusok voltak, és sokat foglalkoztak velünk: a Mecsekbe jártunk kirándulni, a gimnázium kertjében pedig tornaszerek, hatalmas sportpályák és szép gesztenyefák voltak. Egészen nyolcadikos koromig nem gondoltam komolyan arra, hogy pap legyek. Akkor viszont hirtelen az a gondolatom támadt, hogy legjobb lenne jezsuitának mennem. Addig azt terveztem, orvos leszek. Végül a pécsi orvosi egyetemre iratkoztam be, egy évet el is végeztem, jó eredménnyel. Ott olyan kiváló tanáraim voltak, mint például Szentágothai János professzor. Aztán ebben az évben eldöntöttem, hogy pap leszek. Sokat jártam templomba és imádkoztam.

Volt egy meghatározó élményem Pécsett, a ferences templomban: néztem az Úr Jézust a kereszten, láttam, hogy szenved, vérzik a sebe, töviskorona van a fején, és akkor megkérdeztem tőle, miért került oda. Nem mondta meg a választ, azt nekem már tudnom kellett, de föltett három kérdést: hogy én mit tettem, mit teszek, és mit fogok tenni érte. Akkor úgy éreztem, nekem is valami nagyot kell cselekednem, és ez úgy jelent meg előttem, hogy menjek el jezsuitának, próbáljam jobban követni őt ezen az úton. Később jöttem rá, hogy Szent Ignác már használja ezt a képet lelkigyakorlatában, és az irgalom imabeszélgetésének nevezi. Ez előtt is volt már egy nagyon érdekes élményem: egyik éjjel mintegy halottam egy hangot: „Te igazán szeretsz engem? Hiszen nem is áldozol naponta, pedig az Oltáriszentségben magamat adtam oda.” Ez annyira erősen hatott rám, hogy a következő naptól kezdve napi áldozó lettem.

– 1948-ban pedig belépett a Jézus Társaságába.
– Akkor már nagyon sötét felhők tornyosultak az egyház egén. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, és decemberben letartóztatták Mindszenty bíborost. 1950 májusában egyszerűen jelentette az ÁVO, hogy a házunkat el akarják foglalni. Beálltak a leponyvázott katonai teherautók a budai Manréza udvarára. Ekkor még mindent elvihettünk, ami felfért a teherautókra, de az is elveszett, amit elszállítottunk más jezsuita házakba, mert júniusban minden jezsuitát kitelepítettek, és minden házunkat elvették. Novíciusokként akkor már Szegeden éltünk, mert oda rendeltek elöljáróink volt rendi főiskolánkba, a Szent Alajos Kollégiumba. Június 10-én onnan hurcoltak el minket Jászberénybe, egy ideiglenes lágerba. Más fiatalokhoz hasonlóan nekem is sikerült megszöknöm. Több hónapig nem volt igazolványunk, bujdosni kellett. Az első fogadalmat is csak titokban tehettük le júliusban. De azért igyekeztünk kapcsolatot tartani egymással és az elöljárókkal. A püspöki kar és a kormány közötti megállapodás értelmében aztán a szökésben lévő szerzetesek 1950 szeptemberében amnesztiát kaptak. Legalább huszonöt fiatal volt így a jezsuitáknál. Mi, akik a kitelepítésnél már másodéves novíciusok voltunk, a szegedi egyházmegyei szemináriumba kerültünk. 1950 és 1952 között ott tanultunk filozófiát és teológiát. 1952-ben aztán onnan is kidobtak, azzal, hogy titokban jezsuiták vagyunk, ami persze igaz is volt. Elöljáróink biztattak, hogy aki csak tud, próbáljon jelentkezni egyetemre vagy főiskolára, mert különben elvisznek munkaszolgálatos katonának. Igyekeztem visszamenni Pécsre, az orvosi egyetemre. Reménykedtem, hogy sikerülni fog. De Pécsett tudták, hogy jezsuitának mentem, ez pedig a felvételinél nagyon rossz pont lett volna, mert az akkori felfogás szerint a „klerikális reakció” hatása alatt álltam. Közben édesapám hazajött Pécsre az orosz fogságból. Őt jól ismerték a városban, és az akkori felfogás szerint „horthysta tisztnek” számított. Így szinte lehetetlen lett volna bekerülnöm az ottani orvosi egyetemre. De egy okos ember azt tanácsolta, próbáljak olyan egyetemre jelentkezni, amely Pécstől nagyon messze van, és ne az orvosira, mert ott legtöbbször túljelentkezés van, hanem inkább matematika-fizika szakra kérjem a felvételemet, mert abban az évben ott volt a legnagyobb létszámhiány. Debrecenben próbálkoztam: az 1950-52-es tanulmányi éveket töltöttem ott, kitűnő eredménnyel. Ezután sikerült áthelyeztetnem magam Budapestre, így az ELTE természettudományi karán végeztem 1956-ban, és szeptembertől egy budapesti iskolában kezdtem tanítani.

– Ennek az évnek a vége a szerzetesek közül is sokak számára az emigrációt jelentette.
– Amikor a forradalom elbukott, elöljáróink biztattak, menjünk külföldre, mert csak ott kaphatjuk meg a jezsuita képzést. Decemberben sikerült kiszöknöm Ausztriába. Az osztrák provinciális nagyon kedvesen fogadott. Később a magyar tartományfőnök, Varga László atya Angliába küldött, a Heythrop College-ba, Oxford közelébe, a brit jezsuiták kollégiumába. Ott fejeztem be teológiai tanulmányaimat, és ott is szenteltek pappá 1959. július 31-én, Loyolai Szent Ignác napján. Ezután egy évig voltam Ausztriában, elvégeztem a harmadik probációt, vagyis a rendi tanulmányok utolsó szakaszát. Ezután Oxfordban tanultam tovább alacsony hőmérsékletű fizikát, majd 1966-tól tanár lettem a Heythrop College-ban, amely 1970-től a Londoni Egyetem része lett. Így aztán 1978-ig már Londonban tanítottam matematikai és filozófiai logikát, valamint természetbölcseletet. A filozófiai doktorátust is Londonban szereztem meg. 1978-ban a magyar jezsuita provinciális Kanadába küldött, hogy vezessem az újonnan alakult torontói magyar noviciátusunkat. Tíz évig voltam novíciusmester. 1986-tól a külföldi magyar provinciának lettem elöljárója. Akkor a külföldi magyar jezsuiták már többen voltak, mint a Magyarországon maradtak.

– Elérkeztünk a magyarországi rendszerváltozásig, amelynek nyomán a hazai egyház is szabadabbá vált. Ez újabb jelentős fordulatot hozott a rend és az Ön életébe.
– Az általános jezsuita elöljáró 1990-ben egyesítette a magyarországi és külföldi magyar jezsuita szekciót, és kinevezett első tartományfőnökének 1990-től 1996-ig, aztán még egyszer betöltöttem ezt a tisztséget, 2002-től 2005-ig. A kettő között a miskolci gimnáziumunkat vezettem három évig mint iskolaigazgató és helyi elöljáró, majd a dobogókői Manrézába kerültem ahol lelkigyakorlatokat vezettem, illetve egy évig igazgatóhelyettes is voltam. A rend újraindulása Magyarországon nagyon nehéz helyzetben történt, mert csak később lehetett visszaigényelni a házainkat. Többségét később sem kaptuk vissza. Először pénzt kellett gyűjteni, hogy legalább egy épületet meg tudjunk vásárolni rendtagjaink számára. Az újrainduláskor huszonöt külföldön élő magyar jezsuitát hívtam vissza, akik még be tudtak állni a magyarországi munkába. Nekik is szükségük volt rendházra.

– Az elmúlt évtizedeket felidézve nagyon sokféle, szerteágazó tevékenységet, vállalást sorolt fel: ezek közül mi állt a legközelebb a szívéhez?
– A lelkipásztori munka és a lelkigyakorlat-adás. A tanítás és a tanulás mellett is mindig tudtam papi munkát végezni. Angliában az ott élő magyarokkal foglalkozva öt városba jártam rendszeresen látogatni, gyóntatni és misézni. Kanadába kerülve többször tartottam lelkigyakorlatokat azokon a helyeken, ahol magyar jezsuiták dolgoztak, de meghívtak Kaliforniába, Dél-Amerikába is. Európa majd minden országában tartottam lelkigyakorlatokat, főleg akkor, amikor még Angliában éltem.

Végül nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy most az Életrendezés Házában működöm lelkészként, folytatva a szívemhez közel álló papi munkát. Sok szép élményem volt már itt. Természetesen nagyon sokat köszönhetek Vácz Jenő jezsuita rendi testvéremnek. Az ő egyszerűsége, embersége, mély lelkisége mindig példakép marad számomra. Úgy néz ki, hogy a Jóisten különös áldása van ezen a házon.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..