Fotó: Maria de Faykod
– Az „út” adatott számomra. Minden folytatólagosan, tökéletes harmóniában halad a megalkotandó szobrokért. Eddig szinte megállás nélkül megrendeléseknek tettem eleget. Az utóbbi időben egy, a Fülöp-szigetekről érkező megbízást teljesítettem: a Manila melletti Cavite város Angelfields kegyhelyén épülő Szent Család Lelkiségi Központ számára alkottam egy Szent Család-szobrot. Most viszont úgy érzem, még szabadabban, „kívülről kapott” téma nélkül kell dolgoznom, hogy a múzeumom gyűjteményét is gyarapítani tudjam. Reményeim szerint több időm lesz erre, a Szent Család-szobor után ugyanis rajzokat kértek tőlem a Fülöp-szigetekről. Négyszer öt, azaz összesen húsz nagyméretű krétarajzot készítek a rózsafüzér örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titkairól, valamint a II. János Pál pápa által hozzátett világosság titkairól. 2020-ra tervezzük ennek a munkának a befejezését. A kevesebb időt és energiát igénylő rajzok alkotása mellett faraghatom a szobraimat, amelyeken így hónapokig dolgozhatok. E szobrokban azt a folyamatot szeretném megjeleníteni, hogy az emberi lélekben benne gyökerező krisztusi dimenzió és krisztusi szeretet által, az ember és a világmindenség milliárdnyi teremtményének kapcsolatából hogyan jön létre a transzcendencia. A művész feladata, hogy adjon. Adni pedig csak úgy tud, ha önmaga spiritualitását folytonosan kibontakoztatja, növeli.
A lourdes-i keresztút eddigi életműve egyik csúcsa. Akarva-akaratlanul is az „emblémájává” vált.
– A lourdes-i keresztúttal a művészet által próbáltam megerősíteni az örök igazságot. E stációsorozat az egyházművészet körébe tartozik. Nagyon sokan látják
Lourdes-ban. Ismerik, de főleg a katolikusok. Ezt a művet úgy tekintik, mint Lourdes megújulásának egyik kezdeti jelét, és ezért szeretnék, hogy műalkotásként mindenkihez eljusson. Állandó törekvésem, hogy a művészetem érzelmeket váltson ki, a lélekhez szóljon. A „lélekformát” vésem a márványba. Úgy érzem, Jézus passiójának és feltámadásának misztériuma hatalmas energiát és alkotói szabadságot hívott elő belőlem, így lehetséges, hogy akik nézik, azokban visszhangra találnak a műveim.
Nehézséget jelentett a témával járó megkötöttség, művészi behatároltság?
– A megadott témát nyitottá kell tenni, oly módon, hogy szabad áramlása legyen az inspirációnak, amely kibontakoztatja, felismerteti a belső víziót; amelyet hűen és meg nem alkuvóan kell követni a külső ráhatások ellenére. Így jött létre a tizenhét stációt képező keresztút, amely nem Jézus sírba tételével végződik, hanem a feltámadás útjává lesz, megerősítve a reményt, a
hitet és a szeretetet.
E koncepcionális és spirituális teljesség elérése után vállalna egy újabb, másik keresztutat is?
– Ó, de mennyire! Sőt, abba még többet bele tudnék vinni. Ezért nem is jó, hogy életművet említett, mert olyan érzésem van, hogy ezzel egy „pontra”, egy időszakra, valami lezárható dologra utal. Olyan „lenyomatra”, amely készen van. Számomra az életmű, az alkotás valósága folyamat. Az alkotás most van. Mindig úgy érzem, hogy csak most kezdem. És mint a víz, áramlik…
Akkor, ha azt kérdeznék, hogy mit tekint eddigi fő művének, nem is feltétlenül a lourdes-i stációkat említené?
– Öt éven át dolgoztam a lourdes-i stációkon. Öt éven keresztül szemtől szemben álltam Jézussal. Valójában Jézus faragott
engem. Ezt kell átadnom márványkristályok fényébe vésve. Az alkotás befejezése után „levezetésként” – mint a hosszútávfutó, aki lendületével a felfokozott energiától túlfut a célon – még elkészítettem egy Jézus-fejet, amelyben az egész keresztút benne volt. Ezt szeretném most továbbvinni, hogy még nyitottabb és még szabadabb legyen az alkotás eredménye. Egyébként mindig úgy érzem, hogy egy-egy elkészült szobrom valamiképpen előtanulmánya a következőnek.
Anyagban igyekszik megragadni ég és föld kapcsolatát, a kettő közötti folyamatos „áramlást”. Művészileg hogyan kivitelezhető, pontosítható e vezérmotívumnak számító alaptapasztalása?
– Emlékszem a 2014-es, Fülöp-szigeteki megbízásom előtti beszélgetésünkre. Már akkor említettem, hogy a lélek képeit szeretném megvalósítani. Az emberi lélek összeköttetésben áll a mindenséggel, a természetben, az alkotásokban jelen lévő isteni erővel. Azt igyekszem megragadni, hogyan vesszük át és miként visszük tovább a krisztusi energiát, amely előhívja bennünk-belőlünk az új embert. Mert mindannyian egyfajta mutáción, változáson-átalakuláson megyünk keresztül. Bárhová nézünk, a „felszínen” mindenhol nyomasztó emberi problémákat látunk. De a krisztusi erő működik. És ha ehhez hozzá tudunk tenni, akkor részt veszünk benne. Hiszem, hogy már kezdünk újjászületni! Látom a világunkban rejtve lévő abszolút lehetőséget. Hiába semmisít meg sok mindent maga körül és magában az ember, az új már itt van. Meggyőződésem, hogy a megtisztulás és az átlényegülés útján járunk.
Erre a legtöbben – el nem ítélhető módon – azt mondják, hogy ők nem látják ilyen optimistán a világot. Mégis miben és hogyan tapasztalja, érzi az említett jeleket? A hit szemével lát?
– A hit olyan erőssé válik, hogy talán már több is mint hit. Látom. A spirituális igazság valósabb számomra, mint az érzékelhető anyagi világ. Ebben élek, és ez adja a létezésem értelmét. Meggyőződés. Bizonyosság. Ez a művészetem hajtóereje. Gyerekkoromtól ebben gyökerezem. A feladatom az volt, hogy keressem. De már ott volt.
Az emberrel függ össze a figuralitásban gondolkodás?
– Ahogy említettem, mindenben ott az újnak a csírája, de ez csak az ember által, az emberen keresztül válik nyilvánvalóvá és kézzelfoghatóvá.
És a krisztusi teszi széppé az embert?
– Csak az. Mi közelítheti meg az abszolút szép fogalmát, ha nem az ember átlényegülése?
Mondhatjuk, hogy művészetének célja lényegében a látás ajándékának és az örömhírnek a továbbadása?
– Akkor örömhír, ha újként érkezik. Amiben mindig benne vagyunk, az számunkra a természetes. Nekem az a feladatom, hogy hozzátegyek a kapotthoz. Az a célom, hogy aki szemléli a szobraimat, abban nyomot hagyjanak a látottak. Nem azt akarom, hogy elhiggye, amit mondok. Ő fedezze fel önmagában azt, ami már eleve benne van. Az új, a krisztusi embert.
Ha nem faraghatná, rajzolhatná meg azt, amit megél, ha megfosztanák az eszközeitől, hogyan adná tovább?
– Teljesen mindegy, akárhogy. A márványt csak azért választottam, mert fizikailag ez a legnehezebb. Kihívásnak tekintettem. Ha nem lenne a szobor, akkor biztosan írnék vagy zenét szereznék. Vagy fa lennék, amelyet, ha az ember megnéz, ugyanazt érezné, amit most átadni igyekszem. Mindenkihez szeretnék szólni. Nem kiválasztottakhoz, hanem mindenkihez. Számomra nem létezik „egyszerű” vagy „hétköznapi” ember, csak az ember.
A lényeg tehát az, hogy az alkotás működjön, vagyis hasson.
– Így van, ez a lényeg. És az a legjobb, ha elfelejtik, hogy én csináltam, és azt is, hogy az márvány.
A teológiát sokszor érzem „fából vaskarikának”, amikor a misztériumot akarja „földhözragadt” módon, „lábjegyzetelve” körülírni, értelmezni. A legmagasabb rendű és rangú művészet – irodalom, zene, festészet, szobrászat – azonban nem kerülgeti a Lényeget, nem próbál erőlködve analizálni, magyarázni, hanem ajtót-ablakot nyit, és megmutat. Aki mindezt „fogja”, azt csaknem a színről színre látásig viheti…
– Az evangélium, ha magyarázzák, isteni sugallat nélkül elveszíti az erejét. Tönkreteszik. Mert leviszik egy szintre, s ezzel „lezárják”. Az evangélium dinamikus valóság. Az ember fejlődésének lehetősége nem a leszűkítő magyarázatokban van. Gondoljunk egy olvasni nem tudó, tájékozatlan emberre, aki – minden előzetes ismeret nélkül – megnéz egy alkotást, és egyszer csak megért valamit. És nem azért, mert valaki megmagyarázza neki, hogy mit lát vagy mit kell látnia, hanem kapcsolatba kerül. Erre mindenkinek lehetősége van.
Ahogy Wagner Parsifalja zárul: „Üdvösség csodája! Megváltó megváltása!” A megváltás Krisztus által megtörtént, de a folytatás, a megváltás művének továbbvitele ránk vár… Ez a feladat?
– Igen, ez. A folytatás. Még mindig messze vagyok, de a hivatásommal, a munkáimmal haladok Felé. Vele. A lényeg nem változik, csak még nem mondtam el róla eleget. Nem tudok eleget elmondani. Mert annyi minden van benne! A művész kap a lelkében egy égő vágyat; a meglátás vágyát.
A szépség kritérium? Mert az alkotásai szépek…
– De miért szépek? Nem keresem a szépet. A szép akkor jelenik meg, ha valamit el tudtam hozni a krisztusiból. Nem az esztétikai szépről, egy tökéletesre faragott Krisztus-arcról beszélek! Bennem megvan Jézus arca. Akármilyenre formálom is, megjelenítése „ugyanazt tartalmazza”. Ezért csak szép lehet. A szépség csak következmény.
A szenvedéstörténet önmagában a legnagyobb dráma és rettenet. A lourdes-i keresztútja viszont nem (egyszerűen) a gyötrelmet ábrázolja; a szenvedésen túl Isten irgalmas szeretetét jeleníti meg.
– Az igazi szépség a krisztusi szeretet. A keresztúttal nem Jézus felfoghatatlan szenvedését, a jó és a rossz kibékíthetetlen küzdelmét akartam megjeleníteni, hanem azt, hogy a krisztusi szeretet hogyan tudja azt felemelni. Az volt a célom, hogy a néző hidat találjon, amely a saját szenvedéséből a krisztusi szeretetbe vezeti. Jézus az összes emberi szenvedést megélte, magára vette. Szeretete éppen e sötétségben, fájdalomban tudott igazán, a maga teljességében megnyilvánulni. Jézus szeretete átalakítja, „megszünteti”, bizonyos tekintetben széppé formálja a szenvedést. Olyan értelemben is, hogy aki rátekint, azt arra bátorítja, hogy ajánlja fel, adja át a fájdalmait Krisztusnak. Vagyis lerakhatjuk nála a terheinket.
A passió szépsége! Saint-Exupéry írja: „Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt.” Máshol pedig, hogy „a cédrus a sivatag ellenében születik meg, mert magába szívja azt”. Ő is mindig a látásmód megváltoztatására sarkallja olvasóit. Ilyenkor rendszerint az evangéliuminál, a krisztusi dimenziónál kötünk ki. Mit szeretne még mindenképpen továbbadni ebből?
– Jól emlékszem a legelső szobromra, és látom a legutolsót is; a kettő majdnem ugyanaz. Mégis mennyi minden van az első és az utolsó között! Viszont aki majd egyszer összerakja az egészet, nagy különbséget nem fog találni.
Ez azt jelenti, hogy az Igazság egy. Valójában ugyanarról beszélünk egy életen keresztül?
– Igen. És az ebben a jó, hogy amikor „szemben ülök” Vele, mindig egyre szebbnek látom.
Miért lesz szebb?
– Mert minél közelebb kerül, annál többet látok belőle. A keresztút azért is jelentett élményt számomra, mert megszakítás nélkül Krisztussal lehettem. Persze más munkák közben is így van, csak akkor még koncentráltabban éltem meg ezt. Amikor öt év után letettem a vésőt, olyan volt, mintha egy pillanat lett volna az egész. Megtapasztaltam, hogy lényegében „nincs idő”. Megszűnt az idő. Most ezt az „időtlenséget” szeretném jobban kihasználni.
Földi körülményeink között vajon meddig vihető ez a „közelítés”? Meddig juthatunk el?
– Ez a kérdés sok mindent felvet. A probléma valójában én vagyok. Ahhoz képest, amit érzek és látok, az elkészült szobor semmi.
Mert „csak tükör által homályosan”?…
– Az idő és az anyag, jelen esetben a márvány bizonyos értelemben akadály. Ha a kifejezéshez nem lenne szükség anyagra, szabadabb lehetne az alkotó. A fizikai világban azonban szükség van a szemre, a fülre. De lehet, hogy nem is pusztán a szemünkkel látjuk a szobrot, amely annyira hat ránk? Először is túl kell lépnünk önmagunkon. Természetesen itt vagyunk, de a törekvés az, hogy a fizikális létünk befogadhassa az égből jövő gyökereket. Így van a szobornál is. Akkor válik alkotássá, ha elfelejtjük, hogy márvány. A legnagyobb vágyam elérni, hogy a márvány „szétbomoljon” és szinte anyagtalanná váljon. Anyagtalanná válva „testesüljön meg”.
Tulajdonképpen ez már az öröklét, a színről színre látás elővételezése…
– Igen, egy prelűd. Az élő, mindent kitöltő valóság megjelenítése! Amennyiben ez a másikban is leképeződik, megszólal, akkor igen, bizonyos értelemben az elővételezésről lehet szó. Ha hamis lenne, nem volna ennyire tiszta és világos a visszhangja.
Ezzel vissza is jutottunk a sokat emlegetett örömhírhez…
– Az örömhír, a feltámadás hite itt van velünk Krisztus megtestesülése által. Így adatott számunkra a folytonos újjászületés vágya. Itt és most. Mert tudunk róla. Jézus belénk ültette a feltámadás és az átlényegülés bizonyosságát. Talán úgy foglalhatnám össze az előbbieket, hogy szobraimmal a bizonyosságomat jelenítem meg.
