Lukács evangéliumi „előtörténete” három éneket tartalmaz, Máriáét, Zakariásét és Simeonét. Ezeket mindennap elismételjük az imaórák liturgiájában, és telis-tele vannak ószövetségi utalásokkal. Annyira az ószövetségi Biblia légkörében fürdenek ezek az énekek, hogy az első kettőben Jézus még csak mint Ábrahám népének üdvözítője szerepel. Csak a harmadik, Simeon éneke mondja ki világosan, Izajás könyvének második része nyomán, hogy ez a gyermek nemcsak Izrael népének dicsősége lesz, hanem a „nemzetek megvilágosítója” „minden nép” számára. Jól – esik nekünk, a nemzetek tagjainak az esti befejező imaórában mindennap Simeon szavait ismételni: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat békességben”, mert láttuk Üdvözítőnket, a világ világosságát.
Lukácsot méltán mondjuk az általunk ismert első Mária-tisztelőnek is, hiszen ő jegyezte fel Mária énekében e szavakat: „Mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék.” Nyilván Lukács is ebbe a Máriát boldognak hirdető kórusba kapcsolódott bele. A Mária lelkét átjáró tőrről beszélve pedig valószínűleg arra utal, hogy Jézus keresztje alatt ott áll majd Jézus anyja is, és részt vesz Fia megváltó szenvedésében.
Anna asszonyról pedig azt írja Lukács, hogy beszélt Jézusról mindazoknak, akik várták a megváltást. Anna tehát igazi próféta: nemcsak felismeri a világ Üdvözítőjét, hanem már hirdeti is.
A mai evangélium zárósorai visszavezetnek Názáretbe. Ott növekszik a kis Jézus, aki nemcsak Isten Fia, hanem valóságos ember is: Lukács kétszer is megismétli, hogy Jézus „növekedett, bölcsességben és kedvességben Isten és az emberek előtt” (Lk 2,39 és 2,52).
Megvalósult tehát a Szent Család: József a háttérben marad, de ő is jelen van; Mária hordozza a kis Jézust, a gyermek Jézus pedig a központ. Általa megvalósult a kapcsolat Isten és az emberiség között: „Isten Fiában, Jézus Krisztusban az igen valósult meg. Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind igen lett őbenne. Ezért az ámen is általa hangzik fel tőlünk Isten dicsőségére.” (2Kor 1,19–20)
