Vasárnap reggel elindulunk a szentévet lezáró misére. Miután a szállásunkat elhagyjuk, észreveszem, hogy egy közelben álló ciprus egyik ága a kerítésen át hosszan, erőtlenül kihajlik az utcára. Talán a heves éjszakai vihar tépázta meg így, a látvány megrázó. Csaknem elképzelhetetlen, hogy egy ennyire büszke, az ég felé óriási optimizmussal törő fa így megsérülhet, és nem is tudja titkolni a bánatát. Irgalmat kérve nyújtogatja felénk a karját, és ezzel eszünkbe juttatja, mi is mennyire irgalomra szorulók vagyunk. Mások iránt sokszor mégsem irgalmasak.
A város tele géppisztolyos katonákkal, rendőrökkel. Két napja még megijedtünk tőlük, ma már természetesnek érezzük a jelenlétüket. Az első ellenőrzőponton belenéznek a táskánkba, de komolyan nem vizsgálják át. Mint megtudjuk, az olaszok inkább az arcokat figyelik, és a megérzéseikre hallgatnak.
Noha kénytelenek erős biztonsági intézkedéseket tenni, a várost mégsem járja át a bizalmatlanság légköre. Talán nem is tudnánk élni, ha nem az irgalmasság lenne az alapállapotunk. Az észszerűen megmagyarázhatatlan bizalom, a nyitottság, amikor a másik arcába tekintünk. Egy másik ember arcába, amely Lévinas szerint mindig azt mondja nekünk: „Ne ölj meg engem!” Ne bánts, ne légy velem irgalmatlan. Hiszen éppen olyan, boldogságra, elfogadásra vágyó ember vagyok, mint te.
Befordulunk egy boltba, a kolléganőm macskás naptárt vesz. Miközben a pénztár felé indul, lever két bögrét, el is törnek. Nagyon megijedünk: gorombaságtól, kiabálástól, jegyzőkönyvfelvételtől, komoly pénzbüntetéstől tartunk, de a pult mögött álló bácsi kedvesen megelégszik két euró kártérítéssel, aztán még ő kér elnézést, hogy túl sűrűn állnak a polcok. Róma olyan város, amelyet gyorsan és nagyon meg lehet szeretni, és ez az ilyen gesztusokon is múlik.
A Szent Péter téren olyan erős a napsütés, hogy védekezésként sokan az esernyőjüket tartják a fejük fölé, amelyet eredetileg az esős időtől félve hoztak magukkal. A novemberi tavasz mindenkit derűssé tesz. A zsoltár mondatai mintha a napfényes délelőttre visszhangzanának: „Isten házába indulunk, örömtől dobban a szívünk. Örvendeztem, mikor azt mondták nekem, az Úr házába megyünk. Íme, itt állunk már kapuid előtt, ó, Jeruzsálem.”
A szentlecke is az isteni fényről szól a sütkérezőknek: „Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki méltókká tett titeket arra, hogy nektek is részetek legyen a szentekkel a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába.” Az evangélium a bámészkodó tömeg, a gúnyolódó katonák és a bal lator után a jobb latort állítja elénk, aki megvédi Jézust. „Még ma velem leszel a paradicsomban” – válaszolja neki, és ezzel a legnagyobb irgalmat gyakorolja vele. Két irgalom talál egymásra az irgalmatlanság tengerében.
Ferenc pápa prédikációjában Jézus királyságának paradox voltáról beszél. Arról, hogy ő király létére olyan, mint akit legyőztek. És éppen azért képes mindenkit meggyógyítani, mert nyomorúságunkban vett otthont magának. Nem elítélt, nem meghódított bennünket, hanem alázatos szeretetével teremtett utat magának hozzánk. Ezzel legyőzte a bűnt, a halált, a félelmet, és a történelem urává vált. Szeretetkirálysága kegyelemmé alakítja a bűnt, feltámadássá a halált, bizalommá a félelmet. Ám ehhez az kell, hogy ne csak távolról nézzük Jézust, mint a nép ebben az evangéliumi részben, hanem mindennap feltegyük magunknak a kérdést: „Mit kíván tőlem a szeretet, mire indít? Milyen választ adok Jézusnak az életemmel?”
Jézushoz hasonlóan hányszor megkísértetünk, hogy leszálljunk a keresztről! Az irgalmasság szentéve arra hívott bennünket, hogy újra felfedezzük a középpontot, és visszatérjünk a lényegeshez. Nézzünk királyunk igazi arcára; arra, amely a húsvét fényében ragyog. Fedezzük fel az egyház fiatal és szép arcát, amely akkor ragyog, ha az egyház befogadó, szabad, hűséges, misszionárius, gazdag szeretetben. Az irgalmasság az evangélium szívébe visz.
A jobb lator megtapasztalta Isten irgalmasságát. Isten, amint megadjuk neki a lehetőséget, megemlékezik rólunk. Rólunk, a szeretet fiairól, és nem a bűneinkről. Azokról megfeledkezik. Kész arra, hogy teljesen és örökre eltörölje a bűnt, mert az ő emlékezete nem tartja számon a sérelmeket úgy, mint a miénk. Kérjünk mi is ilyen emlékezetet! Kérjük a kegyelmet ahhoz, hogy soha ne zárjuk be a kiengesztelődés kapuját, hanem túl tudjunk lépni a rosszon, minden lehetséges utat megnyitva a remény számára. Ahogyan Isten végtelenül érdemeinken felül hisz bennünk, úgy nekünk is az a feladatunk, hogy reményt és lehetőséget adjunk másoknak. Ha a szent kaput bezárjuk is, az irgalmasság kapuja, Krisztus szíve mindig tárva marad számunkra. A Krisztus oldalán ejtett sebből irgalmasság, vigasztalás, reménység árad. A szentévben sok-sok zarándok haladt át a szent kapun, s tapasztalta meg Isten jóságát. Váljunk mi is az irgalmasság eszközeivé!
Miközben a tömegben a világ minden sarkából érkezett emberek kezet fognak és egymásra mosolyognak, egy sorral előttünk egy anyuka idegesen keresni kezdi elcsatangolt, három év körüli kisfiát. Nagy a riadalom, hiszen ha elsodródna a tömegben, talán nagyon megijedne, és nehezen találna vissza. Egy-két perc múlva megkerül, de ahelyett, hogy örülne, kissé sértődötten ül vissza a babakocsiba. Ő a mai nap tékozló fiúcskája. Hiszi – mint hisszük mindannyian –, hogy jobb lenne neki kalandozni, mint a szülői felügyelet biztonságában rostokolni. Végül mégis megvigasztalódik: amikor az áldoztatás kezdődik, már ki sem lát a tabletjéből.
Néhány méterrel odébb kismama ül egy napernyő alatt. Férje is, ő is mosolyog, és mindketten nagy hasára teszik a kezüket. Már-már túl szép ez így, hiszen a világ, mint annyiszor megtapasztaljuk, még nem elég irgalmas. Mégis: itt és ma minden megtelik reménnyel.
