Fotó: Kissimon István (képgaléria)
Noha arra számítunk, hogy kizárólag gyerekeket látunk majd játszani, szüleik legalább annyira lelkesek, önfeledtek. Mint megtudjuk, a gyerekházak jelentősége éppen ebben ragadható meg: hogy a szülőket megtanítja gyermekeikkel játszani. Hogy számukra is teret ad a játék gyermeki örömének.
Az elmúlt évek bizonyították, hogy a gyerekházak mennyire jó hatással vannak a hátrányos helyzetű kistérségekben élő családok életére. Ma huszonhárom kistérségben száztizenkét ilyen, a gyermekeket hároméves korukig fogadó ház működik országszerte. Noha gyerekházaknak hívják őket, valójában legalább annyira a szülőkéi is, hiszen gyermekeikkel együtt őket is várják, és a jelenlétüknek központi jelentősége van. Ide nem „beadják” a szülők a gyermekeket, hanem velük mennek, maradnak játszani, időt tölteni, a gyerekház munkatársaival gondjaikat megosztani, szakemberektől tanácsot kérni. Vagyis talán helyesebb lenne a családok házainak nevezni ezeket az intézményeket.
A csökölyi házban a vezető, Horváthné Speigler Terézia szervezésében tanulságos demonstráció bizonyítja az előbbieket. A répamesét ugyanis a szülők adják elő, egyszerre lámpalázasan és jól szórakozva. Szívmelengető a játszó felnőtteket látni, annyira gyermekiek, kedvesek, és annyira igyekeznek, hogy jól sikerüljön az előadás. Mintha már ebben a bájos jelenetben is ott lenne minden, ami a gyerekházakról elmondható. Mit jelent gyermeknek lenni, és mi kell ahhoz, hogy a gyermekből egészséges felnőtt legyen? Hogyan segíthető a családok „családabbá” válása? – A gyerekházak valójában legalább annyira a szülők megnyerésének, „játszani engedésének” helyszínei, mint a gyermekeikének – hangsúlyozza a vezető. – Sokszor úgy tűnik, a szülők mintha egyenesen örülnének, hogy egy kicsit gyermekek lehetnek a gyermekeik társaságában, és talán azt is pótolni próbálják ilyenkor, ami az ő gyermekkorukban nem adatott meg eléggé. Nem ritka, hogy egy-egy szülő nálunk tanul meg együtt játszani a gyerekével. Nagyszerű látni, amikor némelyik apuka először meri átadni magát a játék örömének, és már nem zavarja, hogy ezt valaki esetleg nem tartja elég férfiasnak – teszi hozzá.
A következő bemutató egy másik fontos ismérvét hangsúlyozza a gyerekházakban zajló munkának: gyógytornászok foglalkoznak két babával. Egyikük annyira mozgékony, energiabomba, csupa derű gyerek, hogy meg is kérdezem, mi szüksége lehet masszázsra, tornáztatásra. – Ahhoz, hogy a kicsik mozgásfejlődése normális legyen, gyakran kell a segítségünk – mondja Dévai Gabriella. – Ezt a babát például éppen abban segítem, hogy ne dőljön be a bokája, a másiknak pedig a nyakizmait mozgatja át a kolléganőm, hogy javítson a nyakmozgásán. Csípőkötöttséggel, hátizomgyengeséggel is gyakran szembesülünk.
– A gyerekház egy gordiuszi csomót vág ketté – vélekedik Drosztmérné Kánnai Magdolna, az Emmi főtanácsadója, a gyerekesélyprogramok felelőse. – Hátrányos helyzetű településeken ugyanis gyakori probléma, hogy korlátozott a segítségre szoruló családok hozzáférése a szolgáltatásokhoz, a segítő szakemberek nem tudnak kellő gyakorisággal eljutni hozzájuk. A gyerekház olyan találkozóhely, amely meghatározott időpontokban garantáltan segítséget kínál a szülőknek: védőnő, gyermekorvos, fejlesztőpedagógus, gyógytornász jelenlétét biztosítja, ők pedig részben mentesülnek a fáradságos „terepmunkától”, a családok sokszor eredménytelen felkeresési kísérleteitől. Ez a megoldás mindkét fél számára előnyös tehát, és még hatékonyabbá teszi az, hogy támogató, motiváló környezetet biztosít a találkozáshoz, a segítségkéréshez és -nyújtáshoz. A gyerekházak jelentősége óriási, hiszen a hátrányos helyzetű térségekben felnövekvő gyerekek helyzetét korábban még tovább nehezítette, hogy az átlagnál kisebb esélyük volt a segítőkkel való találkozásokra, fejlődési nehézségeik orvoslására. Ez növelte kezdeti lemaradásaikat, így mire egy szakember – esetleg évekkel később – rájött, hogy beavatkozásra lenne szükség, addigra nemegyszer már csak jóval több odafigyeléssel és hosszú munkával lehetett segíteni. Sokkal jobb ez a modell, amelyben eleve oda irányítják a fokozottabb segítséget, ahol szükség van rá. Nem szabad arra várni, hogy a rászorulók jelentkezzenek, hanem oda kell menni, ahol tudhatóan az átlagnál nagyobb szükséglet mutatkozik a szakemberek jelenlétére. Őket pedig össze kell kapcsolni, hogy ismerjék egymás munkáját, és egyeztethessenek, együtt kereshessék meg a jó megoldásokat.
Fontos tudatosítani, hogy a gyerekház nem alternatívája sem a bölcsődének, sem a családi napközinek, és nem tehető kötelezővé: ez elvileg ellentétes a célkitűzéseivel. Csak akkor lehet jótékony hatása, ha vonzó helyszín, amely képes teljes családokat bevonzani. Tudomásul kell venni, hogy a szülő akkor fog eljönni, ha ő jól érzi magát az intézményben. Az ő komfortérzete fogja aztán biztosítani a gyermek optimális fejlődését. Ezért olyan foglalkozásokat (mondókázást, kézműveskedést, meseolvasást, bábozást, dramatikus elemeket felvonultató játékokat, varrást, főzési alkalmakat) kell kínálni számukra, amelyekbe gyermekeikkel együtt szívesen bekapcsolódnak.
Délután Pálmajorban Somos László kaposfői plébánostól azt is megtudjuk, milyen szerepet játszhat a gyerekek fejlesztésében az egyház. „Fiatalkoromban azt hittem, hogy templomokat fogok építeni, és Kisasszondon sok évvel ezelőtt építettem is egyet. De aztán rájöttem: minek újabb templom, ha nem telik meg? Ott csak liturgiát lehet végezni, amely kizárólag a vallásos embereket vonzza. Ám nekünk nemcsak velük kell foglalkoznunk, sőt sokkal inkább rászorulnak a segítségünkre a hátrányos helyzetű családok, gyermekek. Ezért okosabb olyan házat építeni – jöttem rá –, amelyben baba-mama klub, tanoda működhet, máskor pedig bált vagy gyermeknapi rendezvényt tarthatunk benne, de ha arra adódik igény, akár misézni is lehet. A gyerekek terelgetése ugyanis bölcsődéskorukban csak elkezdődik, de roppant fontosnak tartom, hogy legalább tizennyolc éves korukig ne érjen véget, sőt lehetőség szerint a középiskolában sem. Ezért lettem pap létemre közösségi házak és tanodák működtetője.”
