Szinte mindennap elmentem szentmisére. Az elemi elvégzése után a nővérek polgári iskolájában tanultam tovább, közben egyre érlelődött bennem a gondolat, hogy az Úr Jézusnak szeretném odaadni az életemet. Olvastam Lisieux-i Szent Teréz életrajzát: eleinte arra gondoltam, hogy karmelita leszek, de oda csak akkor vettek föl valakit, ha létszámhiány volt. Én pedig tizennégy évesen nem akartam várni, elvégezve a polgári iskolát mindenképp szerzetes akartam lenni” – emlékezik Paschalis nővér szerzetesi hivatásának kezdetére.
„Családunk lelkiatyja kezembe adott egy könyvet, amelyből Fink Mária Bonaventura szent életű iskolanővér életét ismerhettem meg. Magával ragadott az ő lelkisége. A Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérekhez jelentkeztem, nagy örömömre hamar választ kaptam, hogy 1935. szeptember 5-én bevonulhatok a szegedi zárdába. A szüleim teljesen rám bízták a döntést, vállalták az áldozatot, hogy mindent megszereznek, ami szükséges volt ahhoz, hogy belépjek a szerzetesrendbe. Szeptember 5-én barátnőmmel együtt elindultunk Miskolcról Szegedre.”
Pálos Margit ezután a tanítóképzőben folytatta tanulmányait. A diploma megszerzése után, tizenkilenc évesen még várnia kellett a beöltözéssel, így Földeákra került, ahol másodikos elemistákat tanított, és emellett felkészítette őket az első szentáldozásra is. Nyáron Szegeden került sor a beöltözésre, ahol a Mária Paschalis szerzetesi nevet választotta. A noviciátus után került sor az első, három évre szóló ideiglenes fogadalomra. Ezt követően magyar- történelem-német szakon tanult a szegedi főiskolán, majd nemsokára már a polgári iskolában is tanított, de voltak magántanítványai is.
„A háború borzalmait Szegeden éltem át. Többen elvégeztünk egy ápolónői kurzust a nyár folyamán, 1944. szeptember 29-én, Szent Mihály napján öt nővértársammal följöttünk Budapestre. Először az új Szent János Kórházban ápoltuk a sérülteket. A Királyhágó és az Alkotás utca sarkán lévő helyőrségi kórházban dolgozott három nővérünk, április elejéig ott ápoltam a rászorulókat. Azon a részen, ahová engem osztottak be, meghonosítottam azt a szokást, hogy ha odakerült egy sérült katona, megkérdeztem, milyen vallású. Ha katolikus volt, elmondtam neki, itt az a szokás, aki idejön, rendbe teszi a lelkét. Mert ha a lelke rendben van, a teste is hamarabb gyógyul” – meséli tovább a nővér a legnehezebb időket.
Áprilisban megindult a tanítás az iskolákban, ezért el kellett hagyniuk a kórházat, és haza akartak utazni. „Úgy hallottuk, hogy Szegeden nincsenek nővérek, ezért Debrecenbe váltottunk jegyet. Később kiderült, hogy álhír volt. Elég viszontagságos utazás várt ránk. A vagonok tele voltak emberekkel, mindenkinek csak kevés hely jutott. Szolnokon megállt a vonat, nem ment tovább, így a Szegénygondozó Nővérek fogadtak be minket. Nem volt semmi ennivalójuk, mi kaptunk valamennyi pénzt a kórháztól, ami azonban az infláció miatt nem sokat ért.
Ekkor elindultam a városba, és találtam egy vendéglőt. Gondoltam, talán egy karéj kenyeret tudok vásárolni. Kijött egy orosz katona, oroszul mondtam neki, hogy „hleba”, és nyújtottam a kezemet. Ő azt hitte, hogy kéregető apáca vagyok, s kihozott egy fél katonakenyeret…”
Amikor megindult a vonatközlekedés, Debrecen felé vették az irányt, de az állomáson megtudták, hogy a nővérek nem a zárdában laknak, hanem a Varga utcában, mivel az oroszok lefoglalták katonakórháznak a Svetits Intézetet. Este érkeztek meg az állomásra, már nem mertek kimenni a városba, ezért ott töltötték az éjszakát. Csak hajnalban indultak el a nővérekhez. „A megpróbáltatásoktól teljesen kimerülve két hétig csak ettünk és aludtunk. Majd én továbbindultam Szegedre, ahol megnyílt az iskola, és nekem még le kellett vizsgáznom az első félévből. Sikeresen megfeleltem, közben a polgári iskolába is beosztottak tanítani, mert tanárhiány volt. 1946-ban megszereztem a Tanárképző Főiskolán az oklevelet.”
Aztán államosították az egyházi iskolákat, de ők két évig még együtt maradtak a rendházban, mert a szegedi lakosság szeretettel gondoskodott munkalehetőségekről számunkra.
„Sokat kötöttem, horgoltam, makarónit és tarhonyát készítettünk a szegediek számára, amiért némi jövedelmet kaptunk. Aztán 1950. június 10-én, éjjel két óra körül arra ébredtünk, hogy férfihangok szólnak be a cellákba: öltözködjünk, szedjük össze a legfontosabb dolgokat, és menjünk a kápolnába. Legföljebb húszkilós csomagot vihetünk magunkkal. Attól féltünk, hogy Szibériába visznek bennünket, mert azt mondták, meleg ruhát is csomagoljunk. Elmondták, hogy kényszertartózkodási helyre kell mennünk, mert Szegeden, a határ közelében nemkívánatos a jelenlétünk. Hat teherautó várt bennünket, a csomagokat végül nem vihettük magunkkal, mert azoknak már nem jutott hely… A teherautók elindultak, mi pedig imádkoztunk, és vártuk, mi lesz. Délután két óra körül megállt az autó, egyikünk megkérdezett egy idős asszonyt, tőle tudtuk meg, hogy Ludányban vagyunk, tehát még Magyarországon.”
A Szegénygondozó Ferences Nővérek zárdájába vittek. Ez a ház húsz-huszonöt nővér számára épült, ők pedig százan érkeztek, nehéz volt az elhelyezkedés, sokaknak csak a padlón jutott fekhely. A fiatalabbak kimentek a kertbe, ott szalmakazalban pihentek meg, mert jó nagy kertje volt a zárdának.
„Később értesültek rokonaink arról, hogy elvittek minket. Édesanyám is fölkeresett, hozott civil ruhát, ennivalót. A falu lakossága jólelkűen gondosodott a nővérekről. Éjszaka a kerítésen át adták be az ennivalót.”
Teltek-múltak a napok, a látogatók, akiket beengedtek hozzájuk, olyan híreket hoztak, hogy a püspöki kar tárgyalni kezdett a hatóságokkal. Azt is hallották: ha valakinek van bátorsága és lehetősége, próbálja elhagyni a tábort. Paschalis nővér is ezt az utat választotta. Idővel a Konfekcióipari Nemzeti Vállalatnál kabátokat készített, majd műszerész szakmunkásként fizikai kísérleti eszközöket, mikroszkópokat szerelt. 1952-től Hódmezővásárhelyen kerestek magyar szakos tanárt, néhány évig itt tanított. Később Csákberénybe került, majd amikor 1950-ben az állam visszaadta az egyháznak az Isteni Szeretet Leányainak Knézich utcai épületét, szeptemberben megindult a tanítás az iskolában. A rend beiskolázta az egyetem levelező szakára, ahol három év alatt megszerezte a középiskolai tanári diplomát.
„1958-ig tanítottam a Patrona Hungariae Gimnáziumban. Ezután Debrecenbe helyeztek, ott tizenöt évig neveltem az ifjúságot. Három osztályt vittem el az érettségiig, főleg magyar irodalmat és nyelvtant tanítottam. A Svetits Intézetben igazgatóhelyettes, osztályfőnök, prefekta, házfőnök, vagyis Isten mindenes szolgálóleánya voltam.”
1973-ban a rend felküldte Budapestre, hogy a Patrona Hungariae Gimnázium igazgatója legyen. Ezt a munkát öt évig végezte, majd 1978-tól édesapját gondozta egészen haláláig. „Isten hosszú életet adott édesapámnak, tizenkét és fél évig tartott ez a szolgálat.”
Paschalis nővér az otthon töltött években is foglalkozott rendi dolgokkal, Boldog Terézia rendalapító anya életrajzát és levelezését fordította németről magyarra. Mivel akkoriban nem lehetett sokszorosítani, négy példányban, írógéppel készültek a fordítások a két rendház részére.
„1991-ben visszakerültem a rendbe, ahol tartományi titkári feladatokat végeztem, és továbbra is fordítottam.” Paschalis nővér most sem tétlenkedik, ma is fordít Rómából érkező körleveleket, tájékoztatásokat, az alapító életrajzát.
Nyolckötetnyi könyvet dolgozott föl, és emellett a rend történetéről is megjelent egy könyve.
