A tematikusan egymásra épülő előadásokat fogalomtisztázó bevezetésével Dolhai Lajos alapozta meg, aki Karl Barth hármas „felosztásából” a megtestesült, a hirdetett és az írott ige magyarázatából indult ki. A liturgia Isten és ember találkozása, melynek során Krisztus hitünk szerint aktuálisan, valóságosan és cselekvő módon van jelen az ige által. Vagyis Isten szava hozza létre a liturgiát és a liturgikus közösséget, amely az egyház legszebb és legtökéletesebb megnyilvánulása. Thorday Attila szentírási példákon mutatta be, miként tanúskodnak a szent szövegek a liturgiáról. Az Ószövetségből a zsoltárfeliratokat, Mirjám hálaénekét, illetve Nehemiás könyvének 8. fejezetét említette, ahol a törvény felolvasásával és magyarázatával először jelenik meg a közösségi liturgia. A kiválasztott újszövetségi részletek a magánházaknál történő kenyértörésről, a missziós munkára készülők kiválasztásáról, Pál kenyérszegéshez kapcsolódó tanításáról szólnak. Liturgikus cselekményeket írnak le, ahogy az Eucharisztia ünneplésének szavai vagy az efezusi levél kezdő áldása is a liturgia „jelenlétét” tükrözi. A Jelenések könyve ugyancsak az eucharisztikus ünneplés erőterébe kerül azáltal, hogy János elragadtatása az Úr napján történik… Hollai Antal a szentírásolvasás gyakorlatát foglalta össze az „olvasd, hidd, kövesd és tanítsd” buzdítás összefüggésében. A lectio divina nem jelent mást, mint a „kinyilatkoztatás integrálását”, beépítését az ember életébe.
A bibliai szövegek liturgiában való megjelenési módjairól Stanco Attila szólt. Szövegkritikai megfontolásokat is figyelembe véve elemezte a liturgiát mint az egyház tevékenységének csúcsát és forrását. Szerinte a gregorián ének a szentírásolvasás legtökéletesebb formája, hiszen a recitálás során a szent szövegek a figyelem középpontjába kerülnek, elmélyülésre, meditációra sarkallnak… A mise perikóparendjének kialakításáról, annak logikájáról beszélt Sulyok Elemér, kiemelve, hogy a II. vatikáni zsinat a Szentírás folyamatos és üdvösségtörténeti szempontú olvasását segítette elő liturgikus reformjával. Ezenkívül kritikai észrevételeket és elvi javaslatokat is megfogalmazott a szövegek célszerű elosztásáról. Áment Lukács a liturgikus zenéből kiindulva a Bibliában előforduló zsoltárokról, himnuszokról, a zsoltáréneklés hagyományáról tartott előadást. A zsoltárokat az ókeresztény kortól a Krisztus-esemény fényében, a Krisztusban való beteljesedés szellemében értelmezték és énekelték. Idézte ifjabb Plinius levelét, aki 111-ben arról ír, hogy „a keresztények meghatározott napon, hajnalban váltogatva, karban énekeltek”. Az előadó röviden ismertette a szentmise állandó és változó részeiben szereplő énekek évszázadokon átívelő kikristályosodási folyamatát. Füzes Ádám a keresztség és a házasság szentsége kapcsán, a vonatkozó szertartásokon elhangzó perikópákkal mutatta be: miként tárul fel – üdvtörténeti összefüggésben – a szent cselekmény, a jelek és szimbólumok értelme a liturgiában. Az egyház hivatalos Szentírása, minden népnyelvi fordítás, liturgikus könyv alapja és mintája a Neovulgata. A Szent Jeromos latin fordítását (Vulgata) alapul vevő egységesített és véglegesített szöveg tekintélyét II. János Pál pápa hirdette ki 1979-ben. Létrejöttének másfél évezredes bonyolult történetét Rihmer Zoltán foglalta össze.
Káposztássy Béla hozzászólásában elsősorban a „lélektani szempontok” kerültek előtérbe. A hangulat, az érzékelés módja, a liturgiában elhangzó szentírási rész ismeretéből fakadó „megszokás”, illetve az aktuális életállapot szerinti „személyes elvárás” mind befolyásolják, alakítják az isteni Ige befogadását. A befogadás akkor igazán hatékony, ha a hallgató autonóm lelkiismerettel, az önmagával való azonosságban, a „megérkezettség” állapotában döntésre is képessé válik. A szimpózium utolsó része ismét a zsoltárok világába kalauzolta a konferencia résztvevőit. Fehérváry Jákó a székesegyházi és szerzetesi zsolozsmát, illetve e kettő keveredésének útját, az imaórák rendjének kialakulását tárta fel a „hagyomány" ószövetségi és evangéliumi gyökereitől. Kajtár Edvárd a zsoltárlelkiséget egyfajta (ima)munkaként, ikonfestésként láttatta, amikor az imádkozóban felszabadító, gyógyító módon megjelenik „Krisztus képe és érzésvilága”. Verbényi István záró előadása a zsoltárok újszövetségi használatáról és azokról az V-VII. században kialakult (afrikai, római, illetve hispániai) könyörgésszövegekről szólt, amelyek az imádkozót a zsoltárok keresztény értelmezésében és használatában segítették.
