– A papi szolgálatra általában nem a nyugdíjasévek küszöbén kezd vágyakozni az ember, Isten inkább fiatalkorban küldi szerelmes leveleit leendő munkatársainak.
– Készültem a papságra már gyerekkoromban is. Pannonhalmára jártam a bencés gimnáziumba, és nemcsak a plébánosom, hanem a szüleim is támogattak a tervemben. Ám tizenhét éves korom táján „elhalványult” a hívás.
–A szerelem tántorította el?
– Nem, nem erről volt szó. Egyszerűen éreztem, hogy más utat készít nekem az Isten, és ezért nem jelentkeztem a szemináriumba. Úgy láttam, jobb, ha orvos leszek. Feleségem, Marika, aki szintén orvos volt, ugyancsak hívő családból származott; gyermekeinket, Juditot és Esztert is vallásosan neveltük. Amikor 2001- ben, huszonkilenc évi házasság után kiderült, hogy a feleségem gyógyíthatatlan beteg, nem volt mit tennünk, mint hogy elfogadjuk az emberileg megválaszolhatatlant. Köszönetet mondtunk Istennek, hogy Marikát megismerhettük, szerethettük, hogy a miénk lehetett, és végül elkísértük utolsó útjára…
– Mikor villant először a gondolatai közé, hogy lehet még remény a papságra?
– Néhány hónap, talán egy fél év után ötlött fel bennem a vágy. Plébánosom, Fliszár Károly atya e gondolattal erősítette meg újraéledő hivatásérzetemet: Isten hívása nem egyszeri, nem vonja vissza kegyelmi ajándékait és meghívását, nem oltja el a füstölgő mécsbelet. Háziorvosként tovább dolgoztam, ám munkám mellett Balás püspök atya támogatásával elkezdtem a teológiát. Leghőbb vágyam az volt, hogy pap legyek, az Úr Jézust, az ő üdvözítő küldetését szolgáljam, és ezáltal előmozdítsam Isten népének üdvösségét.
– Milyen állomásokon át jutott el a papságig?
– Nagykanizsán rendszeresen szolgálhattam lektorként, majd akolitusként, s időközben teológiai tanulmányaimat is befejeztem. Rendkívüli hallgatóként jártam Veszprémbe. Életem e jelentős időszakában mindig túlcsorduló örömmel készülődtem a nyári zarándoklatokra, s így kérleltem a teremtőt: Uram, rendezd végre az életemet, adj tisztánlátást a hogyan továbbhoz!
– Ezekben a napokban tizedik medjugorjei zarándoklatára indul. Most is lesz miért hálát adnia...
– Imáimban eddig is gyakran kértem a Szűzanya és a szent papok közbenjárását. Meghallgattak, és ezért óriási hálát érzek. Az elmúlt kilenc év során szinte mindegyik zarándoklaton elhangzott az ismert evangéliumi rész: „Az aratni való sok, a munkás kevés. Kérjétek ezért az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába.” Én ezt személyes üzenetnek éreztem a Szűzanyától. Az imák és a bensőséges hangulatú, zenés szentségimádások során egyesek rózsaillatot éreznek vagy látomásaik vannak. Nekem nem volt ilyen élményem. Általában a Rumszauer Miklós vezette lelkigyakorlatokra jelentkeztem. Emlékszem, egyszer nem tudott jönni az atya. Több tucat igekártyát küldött nekünk az útra, s mindannyiunknak húznunk kellett egyet. Az enyémen az állt, amit Jeremiásnak mondott az Úr: „Menj, ahová csak küldelek.” Egyértelmű hívás, nem?
– Miért a hercegovinai kegyhelyre vágyott? Indulhatott volna Rómába, Santiago de Compostelába, Lourdes-ba, Fatimába is. A máig tartó jelenések vonzzák?
– A lányaim már bejelentkeztek a medjugorjei útra, amikor a párom meghalt. Így aztán én is feliratkoztam a listára. Azóta minden évben más és más kegyelmi ajándékokat kapok. Mária – aki valóban napról napra megjelenik csaknem harminc esztendeje – minden évben hív, én pedig indulok. Most is felveszem a térdvédőmet, és megjárom a Jelenések hegyét, a Kishegyet, sőt a nagyobb próbatételt jelentő Krizsevácot is.
– Hogyan zajlott le a késői hivatástisztázás? Egyáltalán: szükség volt-e rá?
– Nem, mert eltökéltségem megkérdőjelezhetetlen maradt, s ezt mindenki látta, tudta, érezte. A plébánosom és a püspök atya is. Nem feszült bennem kétely.
– A teológiai tudás mellé hol szerzett gyakorlatot?
– A gyakorlati és a spirituális készülődés idejét a kaposvári Szent Imre-plébánián töltöttem Varga László atya, püspöki irodaigazgató irányításával, mivel a koromra való tekintettel felmentettek az alól, hogy a kispapok közé kerüljek. A praxisomat átadtam az utódomnak, majd beköltöztem a kaposvári püspökségre. Laci atya vezette a képzésemet: ő a Lélek embere. Sorra hallgattam a lelkigyakorlatait, olvastam tenyérnyi könyveit, és sokat beszélgettünk. Hallatlan lelki töltést adott ez az idő. Részt vettem a különféle szolgálatokban, és nagyon sokat köszönhetek az egyházközség Élő kövek férfiközösségének.
– Ön szerint milyen ismérvei vannak egy jó papnak a XXI. században?
– Képviselő-testületi elnökként a Jézus Szíve plébánián így szoktam köszönteni az újmiséseket, és a búcsúzó káplánokhoz is így szóltam: „Kérjük a Boldogságos Szűzanya közbenjárását, hogy papi életutad minden állomásán jó pap, jó tanító és jó pásztor legyél!” A jó papnak szerintem kiváló pedagógusnak és gondos pásztornak kell lennie egy személyben. Jézus Krisztus és általa az egyház misztériumának, de a közösségnek és az egyház küldetésének is szolgája. Engedelmes, hűséges, alázatos és irgalmas, és a Szentlélek vezetésével fogyhatatlan hittel, élő reménységgel, személyválogatás nélküli, odaadó pásztori szeretettel és imádságos lelkülettel indul el a szentté válás útján. Prédikációimra megpróbálok úgy készülni, ahogyan Don Bosco sekrestyéjében hirdeti a felirat: „Pap, úgy végezd a szentmisét, mintha az első, mintha az egyetlen, mintha az utolsó lenne!” De gyakran eszembe ötlenek Assisi Szent Ferenc sorai is: „Ki vagy Te, Uram? És ki vagyok én?”
– Ha most megkérdeznék, ki is valójában Bogár Gáspár, mit mondana?
– Egy örömtől megrészegült, ám gyarló ember, aki beteljesítette élethivatását, férj és családapa lett, aztán abban a megtiszteltetésben részesült, hogy hátralévő éveiben Isten népét szolgálhatja.
– Mit adott s mit ad Gáspár atyának – vagy „Bogidokinak”, ahogyan sokan nevezik – Isten támogató közelsége?
– Hogyan válaszoljak ilyen nehéz kérdésre? Ha egyszerűen és világosan akarok fogalmazni, így tudok: az életnek van értelme. Még akkor is, ha elbizonytalanodunk olykor-olykor, ha vargabetűket írunk le, ha erőt vesz rajtunk a csüggedés, ha csapások sora ér bennünket, amelyeket talán el sem tudnánk viselni Isten gondoskodó szeretete nélkül. Jó belekapaszkodni a felénk nyújtott kézbe, s megpihenni és megvilágosodni Isten tenyerén.
– Gondolom, felemelő és megható érzés volt leányait megáldoztatnia és újmisés áldásban részesítenie…
– Fojtogatta torkomat a sírás. Eszembe jutott az édesanyjuk, aki minden bizonnyal örül most odaát, és akit három hónapos betegsége idején Károly atya vagy valamelyik káplánja naponta áldoztatott. Azzal búcsúzott tőlem, hogy bátran házasodjam újra, én azonban az Urat választottam.
– Mit tanultak, hol dolgoznak a lányai?
– Judit a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar tanszékén tanít, férje történész. Eszter német-könyvtár szakon végzett az ELTE-n, és könyvtárosként dolgozik. Férje teológiát végzett, s minden vágya az, hogy történészként és hittanárként tevékenykedjen.
– Varga László atyától – utalásként a szőlészetre és a borászatra, no meg a szőlőskerti teendőkre – egy míves metszőollót kapott ajándékba.
– Örültem neki, jóllehet csak száz tőkém van a hegyi birtokon, zömmel Chardonnay. Nem a bortermelés volt a cél, kezdetben csak csemegeszőlőnk volt. A kaszálni való sokkal több, a legtöbb energiát a kaszálásra kell fordítanom. A metszőolló ahhoz kell, hogy jó szőlőművesként lenyesegessem a tőkékről a felesleget, az oldalhajtásokat, eltávolítsam mindazt, ami nem az üdvösség felé vezeti az embert.
– Ha nem a hegyen van, milyen könyveket vesz legszívesebben a kezébe a lelki irodalmon kívül?
– Különösen kedvelem a magyar írókat, költőket. Örömmel olvasom Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Fekete István és Rónay György műveit.
– Mit kíván magának papi hivatása, tanító, megszentelő és pásztori munkájának kezdetén?
– Azt, amit Balás püspök jegyzett meg a szenteléskor: mivel Isten fészket rakott bennem, egy életen keresztül használhat. Arra kérem az Urat, hogy sokak örömére és megelégedésére láthassam el szolgálatomat, s mindig jól értsem, értelmezzem és közvetítsem Isten üzeneteit. A pap- és diakónusszentelésen jelen lévő Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök is fontosat kívánt: hűséget, bátorságot és igazi belső örömöt. Józan paraszti észt, valamint azt, hogy legyenek meg bennünk az alapvető emberi értékek, mert különben fölösleges strapa, karikatúra a papság. Fliszár atya első misémen arra buzdított, hogy legyek én is gyertya, töltsem be azt a hivatást, amire kiválasztott az Isten. Varga Zoltán piarista atya, nagykanizsai újmisém szónoka pedig XVI. Benedek pápa szavait idézte: „Legyetek merészek a reményben!” Kell ennél több jókívánság?
Bogár Gáspár
1947-ben született Zalaboldogfán. 1966-ban érettségizett a pannonhalmi bencés gimnáziumban. 1973-ban avatták orvossá Pécsett. 1973 és 1978 között a nagykanizsai kórház belgyógyászati osztályán dolgozott. Ezután 2008-ig háziorvosként tevékenykedett. 2010. június 26-án Balás Béla, a kaposvári egyházmegye főpásztora pappá szentelte. Dispozíciója a nagykanizsai Jézus Szíve plébániára szól.
