Itt a naplemente siket-néma,
szívszorítóan szép színjátéka
megismételhetetlenül mindig
más, és mégis ugyanaz. S megint itt
a nyárutó, a fények búcsúja,
és az árnyékok súlytalan súlya
mint az élet, mint a halál terhe,
úgy nehezül kisgyermek szívemre.
Búcsúzkodnak a színek, a fények.
hosszan marasztalva a nyárvéget,
a lemenő nap utolsó percét,
de az égen szétfolyt színes festék
ablakom megszürkült négyszögében
mégis éjbe hajlik észrevétlen
és emlékké lényegül a látvány,
minden napnyugta, minden szivárvány.
Nem tudom, végtére hogyan történt,
hogy az ablakon átszüremlő fényt
fátyolszerű homály függönyözte,
csak azt tudom: lassacskán örökre
éjszakába fordul minden látkép,
s a szememre szarusodó árnyék
mögött, a látható valóságon
túl, befelé néző pillantásom
– legyen bár ez vagy az vagy akármi –
a Te szemeddel tanulja látni
nem sokat, nem keveset, csak éppen
a lényeget a lélek tükrében.
A teljes egészbe végül mindig
minden kicsiny rész beleillik,
amit tudok és amit csak sejtek,
A csúnyák, a szépek meg a szebbek.
Semmi sem vétetett el hiába.
A színek és a fények hiánya
nehéz, de boldogtalanná nem tesz,
hozzászelídít tekintetedhez.
És bár nem értek még mindent túl jól,
De beszélni tudok Veled újból,
és amiként szeretettel nézem
setesuta, istenképű lényem,
tudom, hogy egyre jobban szeretlek,
és minél kevesebb dolog lep meg,
annál többet tudok megköszönni,
s fényedben tanulok tündökölni.
