Fotó: Merényi Zita
Sajgó Szabolcs, a Párbeszéd Háza igazgatója köszöntötte a hallgatóságot a Jezsuita Szigeten, és bemutatta az épületegyüttest azoknak, akik először jártak a jezsuiták budapesti központjában. Ezt követően elmondta, élete, hivatáskeresése egy fontos fordulópontján Luxemburgban találkozott először Jálics Ferenccel. Akkor és élete több más, fontos pillanatában is gyakran segített neki Jálics atya és a szemlélődő ima. „Ez a fő üzenet, amely miatt ma nemcsak a székeken, de a földön is ülnek itt…” – mutatott körbe a zsúfolásig telt termen.
Jálics atya beszélt arról, hogy az ötven éve gyakorolt meditáció hogyan mélyítette el Istennel való kapcsolatát; nem gondolkodás vagy szövegek ismétlése, hanem „az antennák kinyitása” révén. Az idős jezsuita beszélt az édesanyjáról, aki minden este odaült egyenként mind a tíz gyerekéhez, és mindegyikükkel mély beszélgetést folytatott, nagy oda figyeléssel.
Jálics atya a meditáció felé fordulásával kapcsolatban elmesélte, a noviciátustól kezdve naponta egy órát imával töltött, ami fokozatosan egyszerűsödött. A csend, a jelenlét egyre fontosabb szerepet kapott; úgy látta: a beszéd inkább hátráltatja. Ez az egyszerű, természetes folyamat vezette a meditáció felé. Megtapasztalta, a csendben Isten jelenléte erősödik, nem kell „magyarázni” neki; érezhetővé válik, hogy ő az élet középpontja, és ez nagy szabadságot ad.
Hová vezet a meditáció? Isten jelenlétébe. Isten csendje egy lesz az életünkkel. Mind ez nem jelenti azt, hogy nem kell olvasni a Szentírást, azonban a meditáció hatására az élet leegyszerűsödik, az Istennel való viszony letisztul, megnyílik az ember szíve, hogy másoknak szolgáljon, és nagyobb tisztelettel forduljon az emberek felé.
A lelkivezetésben is az a legfontosabb, hogy „fel tudjuk venni a másik életét”, meg tudjuk hallgatni, magunkhoz engedni, hogy belülről érezzük, hol van – magyarázta Jálics Ferenc.
Sajgó Szabolcs kérésére a jezsuita atya beszélt a mindennapjairól, amelyek a német országi Griesben telnek. Elmondta, hamarosan belép a kilencvenedik évébe, már nem vezet lelkigyakorlatokat, de sok ember lelkivezetését vállalja továbbra is.
A beszélgetésbe a Párbeszéd Háza vezetője bevonta a közönséget is, arra biztatta a jelenlévőket, tegyenek fel kérdéseket, illetve meséljenek arról, miért vannak itt. Jálics Ferenc válaszaiban ismételten hangsúlyozta: a csendet tekinti az útnak, amely elvisz Istenhez; a kontemplatív imában bármit teszünk, az csak a csend felé vihet. Eleinte jönnek a gondolatok, „de ha figyelsz, lassan fölfedezed: »Én itt vagyok«”.
Egy hozzászóló azt kérdezte, jön-e Magyarországra Já lics atya lelkigyakorlatot tartani, mire a válasz így hangzott: „Most várom, hogy kicsit fiatalabb legyek… És akkor jövök!”
Sajgó Szabolcs utalt a szemlélődő meditációs lelkigyakorlat jezsuita gyökereire, Szent Ignác három imamódjára. Jálics Ferenc hozzátette: a tízparancsolat betartására törekvés és Jézus Krisztus megismerése mellett a rendalapító említést tett a csend fontosságáról is, azonban ezt nem írta le, nem fejtette ki, ezért nem ültették át korábban a gyakorlatba; „Még nem álltak készen erre.” Az első kettő (a tíz parancsolat és Krisztus ismerete) jelenti az alapokat. Jó, ha megvannak ezek, ám ha valaki „a csöndbe megy, annál az alapok is elkezdenek mozogni”.
Jálics atya többször hangsúlyozta a támogató kiscsoport jelentőségét, és mindenkit bátorított ilyen – akár csak két-három fős – közösségek alakítására, amelyek tagjai otthon, önállóan meditálnak, de hetente egyszer összejönnek, hogy megbeszéljék a tapasztalataikat. Ez még akkor is hasznos, ha a tapasztalat annyi csupán, hogy „megint nem meditáltam”. A kiscsoport segít a kitartásban, még akkor is, ha a kudarcokat osztjuk meg egymással. A kiscsoport megerősít. Ha egyedül vagyunk, könnyebben elveszítjük a kedvünket, az energiánkat.
A kezdőknek Jálics Ferenc napi félórás meditációt javasolt, amelyet következetesen kell megvalósítani. Egy szó, egy rövid mondat, amit néhányszor elismétlünk, segíthet: „Szeretlek”, „Itt vagyok”, „Én Uram, én Istenem”. Hozzá tartozik a kezdethez, hogy akadozik; ehhez kell a csoport, a többiek biztatása. Csak később érkezik el az az idő, amikor egyedül is folytathatjuk, mert már megtapasztaltuk, hogy a meditáció megváltoztatja az életünket.
