Magyarországon a mai himnusz előtt a XVIII. században két néphimnuszt is ismertek. Az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga és a Boldogasszony anyánk kezdetű énekeket. Később hivatalos alkalmakkor az osztrák császárhimnusz csendült fel. De abban az időben már gyakran felhangzott a Rákóczi-induló is, mint a magyarság összetartozását jelképező dal. Kölcsey himnusza és Vörösmarty Szózata egyszerre kívánkozott himnuszi rangra. Nagyságukat Bartay Endre, a Nemzeti Színház akkori igazgatója is felismerte, és pályázatot írt ki mindkét vers megzenésítésére. Anekdotikus feljegyzés szerint az idős Erkel így emlékezett vissza az alkotás pillanataira: „Csend van. Ülök és gondolkodok. Hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendültek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezem a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnuszunk.” Talán a himnuszunkról állítható, hogy egyetlen magyar embert sem hagy érzelmileg érintetlenül. A szöveg elválaszthatatlanul egybeforrt már a zenével, amely éppúgy, mint a vers szép és szomorú, bizakodó és elfogadó, lemondóan elégikus és pátosszal teli egyszerre. S méltán érezhetjük azt, himnuszunk más, mint a többi nemzeté. Sportolók vallottak erről az ambivalenciáról, amikor arról beszéltek, hogy versenyeken a legnagyobb megmérettetés sokszor a himnuszunk „kibírása”. Más nemzetek csatába invitáló indulói már önmagukban győzelmet jelentenek. Ellentétben a miénkkel, amely puszta dallamával pszichikai kihívást jelent számukra. Ez így lehet. S talán azért, mert e vers és dal csakugyan imádság, s ezért rendeltetése, közege, hatása is más. S hogy mennyire az, azt a sportolók vallomására rímelő eset is megvilágítja. Mert nem lehet elfelejteni azt a tizenéves német lányt, aki Magyarországon szilveszterezve, csodálkozással és áhítattal kérdezte, mi volt az, amit éjfélkor olyan megilletődve énekeltek vendéglátói. A válasz után könnybe lábadt szemmel csak annyit mondott: Nagyon szép. S nagyon szép az, hogy ilyenkor ti ezt eléneklitek. Én a himnuszunkat leginkább csak futballmeccseken hallom. Talán sokan örülnének itthon, ha a magyar himnusz is többször csendülne fel futballmeccseken, olimpiákon, győzelmet hirdetve. De talán fontosabb, ha mindennapi imádságainkba beleszövődik. Megáldva napjainkat, kultúránkat, összetartozásunkat, az élet olimpiáin aratott győzelmeinket és vereségeinket. És szólna bennünk szelíd erővel, mint a harangok. Nem csak szilveszterkor, s nem csak a magyar kultúra napján.
