„Tökéletes arc, tökéletes test, tökéletes hang. / Közelítek, már majdnem megérinthetem…/ de szilánkosra törik a tükör. / Tökéletes hely, tökéletes színek, tökéletes díszlet. / Közelítek, már majdnem beléphetek… / de szilánkosra törik a tükör. / Sorra esnek szét, mindenhol csak éles, vágó darabok maradnak. / A talpamba állnak és lassan vörös cseppek borítják a tökéletes semmit” – fogalmazta meg utolsó írásszakkörünkön az egyik tanítványom Hamlet-parafrázis című írásában az illúzióvesztés élményét. A kamaszkor talán legfájdalmasabb tapasztalata, hogy másmilyen a valóság, mint amilyennek eddig láttuk azt.
Megfigyeltem, hogy év végén különösen is fölerősödik a csalódásélmény a gyerekekben – és talán a szülőkben is. Aki két osztályzat határán áll, természetesen arra számít, hogy megkapja a jobb jegyet. És ez akkor is így van, ha az utolsó feleltetésnél vagy dolgozatnál bebizonyosodik, hogy a valósághoz közelebb áll a rosszabb jegy. A kicsiknél a szülői elvárások a meghatározóak, a nagyobbaknál már erősödik a gyerekek önmagukkal szemben megfogalmazott elvárása is. Az év végi osztályzat jobb estben segít a reális önértékelés kialakításában, tükrözi a befektetett munka számokban kifejezhető értékét. Nagy kérdés azonban, hogy ha a gyerek úgy érzi, mindent megtett, és mégsem kapja meg a jobb osztályzatot, ártunk-e vagy használunk az önmagáról kialakított kép valóságosabbá tételében. Hetedikeseim közül két fiú is jelezte csalódottságát: az egyik elkeseredetten, a másik némi dühvel fordult felém. Végül mindkettőjüknek megadtam a jobb osztályzatot, mert elmondásuk alapján úgy ítéltem meg, hogy a befektetett munkájuk megérdemli a felfelé kerekítést. Tizedikeseimnél már árnyaltabban igyekeztem osztályozni, és próbáltam megértetni velük, hogy a jobb jegy adott helyzetben önbecsapás. Az érettségizőknél – amikor már minden jegyet pontokra váltanak – okozhat igazán nagy csalódást, ha jobb eredményre számítanak, mint amit kapnak. A realitás vajon segíti őket az önismeretükben, vagy dühösek lesznek a tanárra, a rendszerre, valaki másra, amiért meggátolja őket vágyaik megvalósításában?
Azt tapasztalom, hogy a szülő és a tanár kommunikációjának igen fontos szerepe lehet a gyerekek reálisabb önismeretének előmozdításában. Az egyik érettségiző diákom édesanyja azt mondta, azért jött el minden tanári fogadóórára, mert szerette volna árnyalni a tanárok véleményével a lányáról benne kialakult képet. Ez a gyerek reális elképzeléseket tudott megfogalmazni a jövőjét illetően, és nem csalódott az elért eredményeiben sem.
Mitől függ, hogy vágyakat kergetünk, vagy merünk szembenézni magunkkal?
A valóság horzsolása fájdalmas, „szilánkokra törik a tükör”.
