A kettéosztott Koreai-félsziget manapság az atomháborúval fenyegetőző kommunista északi ország miatt kerül az újságok címoldalára. Ilyenkor leginkább a konfliktus hátterével, azaz a II. világháborút követő időszakkal foglalkoznak a szakértők. Korea korábbi történelméről azonban semmit nem tudunk. Így arról is biztosan kevesen hallottak, hogy a Kína feletti uralomért harcoló mandzsuk a XVII. század elején – mintegy mellesleg – kétszer is betörtek Koreába. Végigpusztították az országot, és ezreket vittek magukkal rabláncon északra. Han-min Kim Az íjak háborúja című filmje, mely 2011-ben készült, ebben az időszakban játszódik.
A dél-koreai rendező alkotásában Nam-Yi (Hae-il Park) egyetlen íjjal harcol a megszállók ellen – eredetileg azért, hogy húgát kiszabadítsa fogságukból. Az őt üldöző mandzsu elitalakulat és közte zajló nyílzáporos küzdelem bemutatása újraértelmezi mindazt, amit a westernekből eddig tudtunk erről az ősi fegyverről. Nam-Yi mesterien bánik vele, tudja, hogyan csavarja meg a nyílvesszőt, és azt is, miként ellensúlyozza a mandzsuk fejlettebb technikáját. Alakja és áldozata állítja elénk a szabadságért küzdő koreaiak hősies küzdelmét.
Vicente Amorim rendező Ausztriában született, és Brazíliában él. Mi köze akkor Ázsiához? Csupán annyi, hogy Mocskos szívek című 2011-es filmjének szereplői brazíliai japánok. A II. világháború idején ugyanis közel kétszázezer japán élt a dél-amerikai országban. Amikor a császári haderő csúfos vereségével véget értek a küzdelmek, a japán kolónia tagjai ezt egész egyszerűen nem akarták elhinni. Sőt szervezetük, a Shindo Renmei mindenkit igyekezett eltenni láb alól, aki „beszennyezett szívvel” Hirohito hadserege kudarcának hírét terjesztette. Közel kétszáz áldozata volt vérengzésüknek. Amorim filmjében Takahasi (Tsujosi Ihara), aki eredetileg fényképész, Watanabe kiérdemesült tábornok (Eidzsi Okuda) utasításait gondolkodás nélkül végrehajtja, akkor is, amikor az szomszédja megölését parancsolja meg neki. Bár a büntetőjogi felelősségre vonást végül megússza, lelkiismerete elől soha nem menekülhet. A film ugyan nem tudja meghaladni egy közepes mozi színvonalát, a bemutatott korszak és helyszín miatt mégis érdekes.
Ha valaki csakugyan nagyszabású és különleges alkotást szeretne látni, annak mindenképpen ajánlom Te-Sheng Wei A szivárvány harcosai című filmjét, mely tavaly készült. A történeti háttérről annyit érdemes tudni, hogy az 1895-ben véget ért első kínai–japán háborút lezáró simonoszeki béke értelmében Japánhoz került Tajvan szigete. A helyi őslakosság rövid ellenállás után nem tehetett mást, mint hogy tudomásul vette a megszállást. 1930-ban azonban Mona Rudao, a Mahebu klán főnökének vezetésével megtámadták Wushe települést, és megölték az ott állomásozó japánokat. Néhány hetes küzdelem következett, melynek végén a technikailag fejlettebb szigetországi túlerő nagy nehézségek árán leverte a lázadást.
Bár a főszerepet alakító Lin Ching-Tai nem tajvani, a filmben igyekeztek hűek maradni az őslakosság eredeti nyelvéhez, öltözködéséhez és életmódjához. A japánok által csak vadaknak hívott nép nem a modern értelemben vett szabadságért küzd. Sokkal fontosabb számukra, hogy sàidékè baláiként – ami körülbelül annyit jelent, hogy valódi férfi – megállják helyüket a harcban. Az élet önmagában nem ér semmit, ha egy harcos nem képes megvédeni a vadászterületét. Mona Rudao tudja, hogy kilátástalan a küzdelem, ennek ellenére belefog, mert az elveszett becsületet akkor is vissza kell szerezni, ha annak ára a nép pusztulása lesz.
Korea, Japán és Tajvan igencsak távol van tőlünk. Ám ha múltjukat jobban megismerjük, kicsit közelebb kerülhetnek hozzánk.
