Az észt zeneszerzőnél zenei-szemléletbeli fordulatot hozó Tabula Rasa után öt évvel született szenvedéstörténet hű példája az új hangnak: szembefordulva az európai zenetörténet egyre fokozódó expresszivitási törekvéseivel, visszatér a többszólamúság kezdeteihez, a gregorián metsző, szenvtelen tisztaságához. A passió nem tagolódik tételekre, kórusbetétekre, áriákra vagy hangszeres közjátékokra, fő szövetét rendre egy-egy hang vagy akkord körül oszcilláló, kisambitusú recitativók adják. Ez a zene nem akar kifejezni a szó hétköznapi, emocionális értelmében, s ezzel a gesztussal a kontempláció régiójába emeli hallgatóját. A megváltásról való elmélkedés elmélyítésében így felértékelődik a legegyszerűbb zenei fordulat is: egy-egy hangsúlyváltás, hangnemi kitérés, felfelé törő dallam, dinamikai csúcspont – és persze a sok-sok csend. Mert Arvo Pärt passióját valójában jelentőségteli, imádságos csend hatja át. Ott van Pilátus nyegle tenorjában, a főpap fenyegető hangjában és Jézus mély szomorúsággal átitatott basszus szólamában is. Végül pedig eluralkodik a „Beteljesedett” egyszerű, lefelé zuhanó dallamában és az azt követő, pianissimóban suttogó egyhangos recitálásban („Lehajtotta fejét, és kilehelte lelkét”). A visszafogott, repetitív hangvételt csupán a legutolsó, már idézett mondat zenéje töri meg: az addig végig mollban bolyongó darab szelíd, bizakodó dúrba vált, s a megváltás titkát magában foglaló mondat hangjain már átszűrődnek a feltámadás fényei.
„Milyen nehéz bármit is szólni minderről, de semmit se szólni még nehezebb. Ha valaki olvasgatta a Bibliát lámpaoltás előtt, az éjszaka csendjében, egészen bizonyos, hogy megszólította legalább egy mondata. S ha valaki nagy szükségében olvasgatta, lehetetlen, hogy ne érzékelte volna a betűk mögött az Ige jelenlétét. Ő volt az. Mert Ő ma is köztünk van, éppúgy, sőt sokkalta inkább, mint a maga idejében.” Pilinszky lényeglátó nagyheti mondatait minden nagyböjtben előveszem. Arvo Pärt passiója méltó társa e soroknak, nemcsak szikárságában, hanem abban is, ahogy szelíden meghív minket, hogy átelmélkedjük hitünk központi misztériumát. A csendes drámát, melyben idő és időtlen egyszer s mindenkorra szövetséget kötött az isteni szeretet által.
