Az alábbiakban abból a cikkéből idézünk, amelyben e történelmi hatású esemény évfordulójára emlékezett az Új Ember hasábjain idén júliusban. „Mintegy harmincezer keletnémet polgár tartózkodott Budapesten 1989 nyarán. Sátraikkal ellepték a közparkokat, lakókocsijaikkal elfoglalták az utcákat. »Megszállták« Nyugat-Németország budapesti nagykövetségét és konzulátusát. Mi, magyar máltaiak a követség kérésére, a zugligeti plébániai közösség együttműködésével – amelynek akkor plébánosa voltam – kinyitottuk a kapunkat, hogy befogadjuk a menekülteket. Ezt írtam a kapunk fölé: Kapunk tárva, a szívünk még inkább! Az első tábor megnyitása után pár nappal kérte tőlem Alexander Arno nyugatnémet nagykövet, hogy engedélyezzem a követség kitelepedését a plébániára… Mivel eredendően emberbaráti feladatvállalásra gondoltunk, a kérés elbizonytalanított – de nem volt visszaút. Telefonon felhívtam Helmuth Kohl kancellárt, és kifejeztem aggodalmamat. Néhány óra után visszahívott, és a következőket mondta: »Beszéltem Gorbacsov úrral, aki azt mondta nekem, a magyarok jó emberek. Nekem ez elég. Legyen ennyi elég Önnek is, Kozma atya.« Még a határnyitás előtt történt a másik eset. Felkeresett a keletnémet konzul. Azt kérte, biztosítsam számára a találkozást a tábor lakóival. Közben megjegyezte: »Ön miért szereti jobban a nyugatnémeteket, mint a keletnémeteket? « Bántó feltételezése ellen határozottan tiltakoztam. Kérésének teljesítését természetesen megígértem, amit a jelen lévő nyugatnémetek értetlenkedő arckifejezéssel kísértek: a kérés megtagadását várták volna tőlem. A búcsúzáskor megjegyeztem: »Konzul úr, meg kell vallanom, hogy a keletnémeteket szeretem jobban, mert most inkább ők szorulnak rá az elfogadásra, a szeretetre.«”
