Gyorsan észrevette, milyen sokan vannak az élet kitaszítottjai. Ő szó szerint értette azt, amit Jézus a jó pásztorról mondott: valóban elindult az elveszett bárányok után. „Értük én is csavargó leszek, hogy mindenütt és mindig találkozhassunk” – vallotta. De hamar az elveszettek is keresni kezdték őt, címét, telefonszámát remegő kezek adták tovább egymásnak – elzüllött, kábítószeres fiatalok -, sokan voltak, akik megérezték: ő valamiképpen erősebb kapaszkodót kínálhat nekik másoknál. És jöttek hozzá. És ő beszélgetett velük. Olykor kiabált, máskor némán hallgatott. Néhányszor szemtanúja lehettem, hogy a szó szoros értelmében együtt sírt velük. Egyszer azt kérdeztem tőle: mennyire lelkipásztori munka az, amit végez. Szokása szerint visszakérdezett: éppen a legelesettebbek, a legsúlyosabb helyzetbe jutottak nélkülözzék az egyház által nyújtható segítséget? Nekik nem elég a hitoktatás és a prédikáció, el sem éri őket, hiszen be se jönnek a templomba. De ezért még nem gondolhatjuk, hogy a velük való törődés nem a mi dolgunk. Idővel felmentést kapott a kápláni teendők alól, és erre a személytől személyig való lelkipásztori munkára fordíthatta minden – sajnos hamar fogyni kezdő – erejét. Küzdött a testét emésztő rákkal – és a hozzá fordulókkal az ő szabadulásukért. Betegsége csak még elszántabbá tette. Az volt a terve, hogy néhány munkatárssal és tíz-húsz szabadulást kereső narkóssal eltűnik valahol, egy tanyán vagy egy gazdátlan, rozoga kastélyban, ahol kemény fizikai munkával és imádsággal megkezdi az együttélést egy gyógyító-gyógyuló közösség. Aztán majd a továbbiak. Erre már nem került sor. Húsz éve hiányzik Szabó János.
